Bodó Tamás és fia újabb segélyszállítmányt vitt Ukrajnába

Bodó Tamás elöljáróban megköszönte mindazok önzetlenségét, akik akár tárgyi, akár pénzadománnyal segítik, illetve most segítették karitatív munkáját. Kiemelte a nagykanizsai piarista iskola diákjait, tanárait, az ovisokat és az óvónőket, sőt még a konyhásoktól is érkezett adomány.

– Nem voltam még háborúban álló országban (hacsak Ceaușescu Romániáját nem tekintjük annak a forradalom alatt), ezért az utazás most különös, nyomasztó várakozással töltött el – idézte fel a férfi, akinek kinti kapcsolattartója révén állandó támogatottjai vannak.

– Szerintem, aki azt mondja, semmitől nem fél, az hazudik, vagy nincsenek érzései. Nem sok esélyem volt ebben a háborús időben civilként kimenni úgy Ukrajnába, hogy az összegyűjtött adományokat a „mi” szegényeinkhez kézbesíthessük. Békeidőben simán, papírok nélkül indultam útnak számtalan alkalommal, jót veszekedtem az ukrán vámosokkal, de Jézus nevű főnökömnek nem tudtak ellenállni sosem. Most igaz, hogy a vámosok sokkal engedékenyebbek voltak, viszont az adományozási szabályok jelentősen átalakultak, ezért bonyolultabbá vált a feladat: kizárólag hivatalos missziós adományozó és befogadó nyilatkozat birtokában lehettem csak biztos abban, hogy az adományok nem tűnnek el a nagy kalapban. Sajnos, a legtöbb magyarországi karitatív szervezet adományai a legtöbb esetben nem oda érkeznek, ahová az adományozó személy, plébánia, önkormányzat, stb. szánja, hanem az Ukrán Nagy Bendőbe, amelyből a belső menekültek részesülnek elsősorban. A kárpátaljai magyarok pedig egy úgynevezett szociális kártyát válthatnak ki, amivel egy hónapban egyszer kaphatnak egy zacskónyit az adományból, bármelyik magyarországi szervezet küldte is azt. Ezt szigorúan ellenőrzik, börtön is járhat, ha valamelyik humanitárius szervezet csak úgy „öncélúan” jótékonykodik kárpátaljai testvéreink javára. Ezért a többség fel sem vállalja ezt. Ezerszer egyszerűbb lett volna tehát leadni egy ottani missziós bázisra mindent, aztán lazán hazajönni, de én nem erre szerződtem a Jóistennel és az adományozókkal, állandó kör az, akinek segítünk. Hála Istennek, találtunk olyan alapítványt, amelyik vállalta a befogadó szerepét úgy, hogy a „saját” szegényeinknek kézbesíthessük az adományokat.

Bodó Tamás hozzátette: az emberek Kárpátalján is félnek attól, hogy a háború eléri őket. A sorköteles (18 és 60 év között mindenki az) férfiak jó része átjött Magyarországra a behívó elől. Így aztán most minden férfias feladat (is) a nők nyakába szakadt. Azok az apák pedig, akik nem akarták hátrahagyni családjukat, és inkább maradtak, nem mernek kilépni az utcára, mert attól félnek, hogy összeszedik őket, és viszik a frontra. Üzemanyag nincs, az élelmiszer-ellátás akadozik, az árak pedig elszálltak, egy kiló étkezési só például átszámítva 1200 forintba kerül.

A férfi kérdésünkre azt is jelezte: egyre nő Zelenszkij elnök ellenzéke, azt követelve, hogy ne áldozza fel egész Ukrajnát Amerika érdekeinek oltárán, engedje el azt a két régiót, amit az oroszok kérnek.