Ispikinárdolaj és más fűszerszámok

Sok növény gyógyító hatását már honfoglaló őseink is ismerték, a táltosok és a „javasnak” nevezett füvesemberek gyulladáscsökkentő, fertőtlenítő növényekkel kezelték a harcokban szerzett sebeket. A honfoglaláskorból származó településeken végzett régészeti ásatások kender-, szulák-, kutyatej-, libatop- és orbáncfűmagokat hoztak a felszínre.

A középkori Európában, így Magyarországon is, a gyógynövények termesztését és használatát a bencés rend terjesztette el. Kolostoraik voltak az orvoslás központjai, ahol a gyógyító szerzeteseket is oktatták. Híres gyógyító volt a 12. században Hildegard bencés apáca, aki írt egy természettudományos jellegű könyvet, amelyben sok növény gyógyító hatását ismertette. A 13. században terjedt el Európában egy latinra fordított régi arab kézirat, a Tacuinum sanitatis, egy gyógyászati és orvosbotanikai könyv, amely egészségügyi tanácsokat adott úgy, hogy színes képeken mutatta be az élelmiszer-alapanyagokat, köztük a gyógy- és fűszernövényeket.

A gyógynövények a kolostorok kertjeiből kerültek át a várak és kastélyok kertjeibe. Minden várhoz tartozott gyógynövényes kert és drogpadlás, ahol szárították a gyógyfüveket. (Ilyen levendulaszárító drogpadlás rekonstrukciója látható ma az ozorai várban.) Az akkor leg­gyakrabban alkalmazott gyógynövények nagy része ma is ismert és használt. Borsmenta, rozmaring, zsálya, körömvirág, zsurló, homoktövis, palástfű, macskagyökér, ligetszépe, orbáncfű, pásztortáska, kakukkfű és levendula is szerepel a középkori szövegekben. Érdemes megjegyezni, hogy akkoriban nem tettek különbséget gyógy- és fűszernövények között. Egy középkori angol szakácskönyvben maradt fenn egy hasogató fejfájás elleni recept, amely szerint árpát kell összefőzni orvosi tisztesfűvel és vasfűvel, az ebből készült ruhába csavart meleg borogatást pedig a fájó fejre helyezni. Állítólag használ…

A 16–17. századi magyar főúri családok levelezése arról tanúskodik, hogy képzett orvosok híján a gyógyítást a várak úrnői és a füvesasszonyok végezték, többnyire gyógynövényekkel. A várúrnők jártasak voltak a gyógynövények termesztésében és felhasználásában. A Nyugat-Dunántúlon „orvosságos nagyasszony” hírében állt a 16. században Kanizsa, majd Sárvár úrnője, Nádasdy Tamás nádor felesége, Kanizsai Orsolya, valamint Körmend és Németújvár úrnője, Batthyány Ferencné Svetkovics Katalin. Nekik valószínűleg lehetőségük volt a gyakorlatban szerzett tudásukat füveskönyvekből is elmélyíteni, amik ebben az időben már a Nyugat-Dunántúlon is ismertek voltak. A legismertebb füveskönyv a korabeli Magyarországon Melius Juhász Péter Herbariuma volt, amit Kolozsváron adtak ki 1579-ben. Körülbelül 2000 növénynevet tartalmaz a betegségek neve szerinti ábécésorrendben. A herbariumok mellett a korszak főúri asszonyai maguk is gyűjtötték a gyógynövényekből készült recepteket, amiket aztán egymás között cseréltek. Valószínűleg ezek a receptes könyvek féltve őrzött kincsek lehettek. Ismerünk egy 1555-ben Nádasdy Tamáshoz címzett levelet, amelyben Szerdahelyi Dersffy Potenciana ismert gyógyító nagyasszony azt kéri a nádortól, hogy a neki küldött gyógynövényes recepteket tartalmazó könyvet, amit neki másolásra elküldött, minél gyorsabban küldje vissza, mert ő az egész környezetét ebből gyógyítja.

A gyógyfüveknek több felhasználási módját ismerték. Közvetlenül a sebre helyezve a petrezselyem leveleivel a darázscsípést gyógyították. Megfázásra már akkor is hársfavirágteát adtak. A lándzsás útifű alkoholos oldatával bőrhibákat kezeltek. A legértékesebb gyógyszerek és illatszerek lepárlással készültek. Közülük legfontosabb a ma újra nagyon kedvelt levendulaolaj volt. Kanizsai Orsolya 1554-ben egy másik nagyasszonytól, Erdődy Péternétől kért ispikinárdolajat (ez a levendula egyik fajtáját jelenti), mert neki Egerváron volt ugyan, de a zavaros időkben nem mert érte menni.

A növények között természetesen voltak olyanok is, amelyeknek szelleműző és varázserőt tulajdonítottak, például a mandragóra, a szerecsengyökér. Külsőleg bőrbetegségekre, belsőleg borba áztatva altatónak használták. Ennek a növénynek a gyökerei kis képzelőerővel hasonlítanak az emberre, mint ahogy azt a Tacuinum sanitatis képén ábrázolták.

A mindennapi betegségeket a füvesasszonyok próbálták kúrálni. Ők valószínűleg mindenkinél jobban ismerték a gyógyító (vagy ártó) növényeket, ezért sokszor meg is vádolták őket. 1512-ben Kapornakon, a törvényszéken méregkeverőket, bűbájos és látó asszonyokat ítéltek el kuruzslás miatt.