Filmkritika: Beszélj hozzám

Az iszonyatosan energikus és kreatív duó megkapta a lehetőséget, hogy levezényelje első nagyjátékfilmjét, és a biztató fesztiválsikerek után végre a nagyközönség is megtapasztalhatta, hogy valóban ennyire jó-e a Beszélj hozzám.

Dél-Ausztráliában új dili terjed a fiatalok körében. Minden bulin előkerül egy bebalzsamozott kéz, melyet ha megfog az illető és kimondja a kulcsszavakat, belép a szellemek birodalmába. Mia (Sophie Wilde) minden őrültségben benne van, így kipróbálja a dolgot, ám amikor kapcsolatba lép nemrég elhunyt édesanyjával, a dolgok sötét fordulatot vesznek.

A baljós nyitány után megismerjük hőseinket, azon belül is Miát. Apjával nehezen jön ki, anyja elvesztését még nem dolgozta fel, ezért igyekszik minél több időt tölteni a barátaival. Viszonylag hamar meg is érkezünk az ominózus összejövetelre, ahol a fiatalok a „tökösségüket” a másik világba való átlépéssel tesztelik. A koncepció nem új keletű, de pont annyit csavarnak az elcsépelt sablonokon, hogy ne egy sokadik szellemes, démonos sztorinak hasson, hanem kreatív, különleges élménynek. A kéz hátteréről nem derül ki sok információ, mindössze annyi, amennyit a tinik másoktól hallottak, de ez pont elég ahhoz, hogy kialakuljon egy szabályrendszer. Van egy másfél perces limit, gyertyagyújtás, és ha minden rendben megy, az egész csak egy borzongatóan vicces szeánsznak érződik, mely euforikus állapotba juttatja az „utazót”. Aki ismeri a rendezőpáros videós múltját, tudja, hogy nem áll tőlük távol a bizarr humor. Itt is ügyesen lavíroznak a poénos és a komoly szegmensek közt,  még kiszámíthatatlanabbá téve művüket. Persze sejthető, hogy a játék a visszájára fordul és tragédiába torkollik. Az addig frappánsan használt elemek viszont mintha kissé megbicsaklanának. Akkor tűnik csak fel a cselekmény felületessége, amikor valóban a történetmesélésre kerül a sor. A kérdések gyűlnek, válaszok azonban sehol, maximum egy-egy elejtett félmondatban kapunk utalásokat. Gondolok itt a korábbi esetekre, de Mia kapcsolata az apjával sincs eléggé kibontva, valamint az édesanyja szellemével történő dolgok is ad hoc módon következnek be. További bosszantó tényező, hogy logikailag több helyen kikezdhető a film, ráadásul a már említett nem túl bonyolult szabályrendszert is felrúgják, szinte teljesen megalapozatlanul. A sejtetést lehet jól használni, a misztikum javára fordítani, de amikor zavaróan hiányosnak érződnek a megoldásként kínált panelek, az nagyban befolyásolja a végeredményt.

Muszáj kitérni a karakterekre, akik szinte egytől egyig antipatikusak. Akivel szimpatizálni lehetne, az nem szerepel eleget, a többiek pedig elég idegesítőek, ami alól Mia sem kivétel. Érthető, hogy a Z-generáció károsan ingeréhes mentalitását akarják szemléltetni, az üzenet át is jön, de a tavalyi, hasonló tematikájú Játszunk gyilkosost egy fokkal ügyesebben nyúlt ehhez a témához. Szerencsére az utolsó harmad visszatalál a helyes útra, és az utóbbi évek egyik leghatásosabb befejezését kapjuk a zsánerben, mely még egy esetleges folytatáshoz is jó alapot nyújthat.

Valahol érthető, miért kiáltották ki sokan az év horrorszenzációjának Philippou-ék alkotását. Adott a remek ötlet, a meglepő húzások, egy hibátlan epilógus, s noha nem túl ijesztő a film, a feszültség- és atmoszférateremtés kompenzál. A vérmennyiség korrekt, egy felszisszenősen brutális jelenetet garantáltan nem felejtünk el, és a maszkok is kiválóak. A Z-generációra reflektáló üzenet aktuális és becsülendő, de történetmesélés tekintetében bőven van hova fejlődnie a rendezőpárosnak. A Beszélj hozzám ígérete magában hordozott egy instant klasszikust, de a megválaszolatlan kérdések és a felszínes részletek miatt az összkép nem tudott felérni ehhez.