Las Vegastól Detroitig kerékpározott Mentes Attila

Nem mindennapi túrára vállalkozott a fiatalember, bő egy hónapot töltött az Egyesület Államokban, az egyszemélyes "expedíció" során átszelte a fél észak-amerikai kontinenst, áthaladt 3 időzónán, érintett 12 államot, s letekert közel 5 ezer kilométert.

– Ha egyenes vonallal mérnénk a távolságot, elértem volna a nyugati parttól a keleti partig, de én nem egyenesen haladtam a legrövidebb úton, hanem minél több látnivalót érintve – mondta elöljáróban, aztán rátért a kalandos kirándulás részleteire. – Sokat gondolkoztam, merre kellene idén túrázni, és úgy hozta a sors, hogy megvalósíthattam az egyik legnagyobb álmom, elutazhattam az Amerikai Egyesült Államokba. Már tavasszal elkezdtem szervezni a kiutazást, tervezgetni az útvonalat a látnivalók szerint, érintve 66-os utat, vagyis ami még maradt belőle, mert az idő elszállt felette már, beolvadt más úthálózatokba, vagy autópályát húztak rá. Sok látnivalót igyekeztem beiktatni, így elég sűrű lett a program, hisz minden messze van és közben haladni is kellett, hogy elérjem a gépem hazafelé. Jártam a sivatagban égető melegben, a hegyekben, 3, sőt 4 ezer méter fölött, aludtam fagyhatár közelében, tekertem 100 km hosszan végtelennek tűnő utak mentén, s közben se házat, se embert nem láttam, de még árnyékos helyet sem. Közben láttam sok szép tájat, várost.

Ahogy korábban, úgy most is magán vitte a házát, hisz sátrazott végig, és a biciklire pakolta fel az 50 kg-os túlélő felszerelést. A kaland Las Vegasban kezdődött….

– A szerencsejáték városában szálltam le a repülőről, a reptérről kilépve ott álltam Las Vegas közepén, a világ egyik legpezsgőbb városában hajnali 2 órakor, életem talán legnehezebb útja állt előttem…Első utam egy boltba vezetett, hiszen nem vihettem magammal élelmet, majd nappal megnéztem magamnak a helyet és továbbindultam. Tekertem a Mojave-sivatagban napokon át 50 Celsius-fok feletti hőmérsékletben, ez nagyon kemény volt, többen megálltak mellettem az úton, hogy rendben vagyok-e. Ezután a legendás 66-os úton tettem pár száz km-et, ez úti célként szerepelt, illetve az is, hogy elkerekezek a legmagasabb csúcsra, ahova aszfaltos út vezet. Így jártam az Independence Pass hágónál 3687 méteren a Sziklás-hegységben, s mivel ide feljutottam, akkor már a legmagasabb csúcsot is meg kellett hódítani, amit már ki is néztem előre, ez a Mount Evans 4350 méteres magaslata volt. Itt felfelé haladva nagy szél volt, ilyen magasságban a levegő is ritka, megviselt a feljutás. A sok szép hely közül kiemelném még a Zion Nemzeti Parkot, csodálatos, magával ragadó hely a sziklákkal és folyókkal, de persze a Grand Canyon is hatalmas látványosság.

Az út során belelátott a hétköznapi USA világába is….

– Az ország közepén nagy mezőgazdasági farmok vannak, közben kisebb-nagyobb városok, falvak. Beérve egy településre néha úgy tűnt, mintha egy filmbe csöppentem volna, olyan látványvilág fogadott - folytatta. - Ennek ellenpontja Chicago, hatalmas metropolisz, felhőkarcolók, régi épületek, óriási nyüzsgés. A központban csodálatos látványt nyújt a Michigan-tó. De érintettem Aspent is, a síparadicsom és a turizmus egyik központját, mely igazi luxushelyszín, a hírességek kedvelt célpontja. A hazaúthoz el kellett érnem Detroitba, él ott egy ismerősöm, tőle kaptam kint segítséget. Hazaindulás előtt volt még pár napom, így elindultam Indianapolis felé, és felkerestem Columbust. Indianapolis számomra amolyan „mini Velence” benyomását keltette, a hidak alatt kerékpárút-hálózat húzódik, szinte bringásokra van „optimalizálva” a közlekedés a hatalmas parkok és zöld övezetek között. A columbusi könyvtár látványa is lenyűgözött az üveges beltérrel, az egyetem maga olyan, mintha egy kisváros lenne. Detroit volt az utolsó hely, amit megnézhettem közel a kanadai határhoz. Található itt Henry Ford Múzeum, hisz a város az amerikai autógyártás fellegvára. A kiállítás hatalmas, többcsarnokos komplexum, láthatók járművek a gyártás kezdete óta, illetve olyan érdekességek, mint a 24 órás Le Mans-i versenyen nyertes Ford-modell. Persze megvan a városok „sötét” oldala is, a lepusztultabb részekkel, de ezeket igyekeztem elkerülni, amennyire lehetett.

És hogy az élmények és érdekességek mellett mennyire volt ez veszélyes a vállalkozás?

– Tudtam, hogy bármennyire is hosszú ez az út, egyszer véget fog érni, bíztam benne, hogy épségben hazajutok, bár voltak nehéz helyzetek, amik megviseltek, de utólag visszagondolva, ezek erősítettek... Sokféle emberrel találkoztam, voltak nagyon és kevésbé barátságosak, kaptam segítséget több helyen, és az alap angoltudásommal sikerült megértetnem magam. Az USA-ban az étkezés elég drága, illetve a turistalátványosságok is belépősek. Találkoztam magyarokkal is az út során. Érdekes, hogy ott államonként mások a szabályok, átlépni egyikből a másikba olyan, mintha egy másik országba értem volna. Volt, hogy megállítottak a rendőrök, első kérdésük az volt, hogy van-e nálam fegyver, aztán jelezték, hogy fizetős útszakaszon vagyok már, ahogy átléptem az államhatárt ugyanazon az úton, úgyhogy akkor újra kellett terveznem a túrát. Két hét alatt már jól belerázódtam az ottani világba, utána élveztem igazán a túrát, de azért nagyon elfáradtam, mostanában ilyen hosszú kirándulást nem tervezek.