Baldur's Gate 3: Régen imádott a közönség ennyire videójátékot

De miért neveztem hibának? Azért, mert azóta a kevéske szabadidőm nagyjából fele azzal megy el, hogy Faerûn gazdag térképén kalandozom egy csapat különccel, akik között találhatunk – többek között - egy morcos űrlényt, egy (szó szerint) robbanékony varázslót és egy pofátlan vámpírt. A Baldur’s Gate egyszerűen beszippant: az elmúlt kicsit több, mint fél évben nagyjából 300 órát töltöttem el vele, de még mindig úgy érzem, bőven van mit felfedeznem benne.

Huszonhárom évet vártunk rá

A Dungeons&Dragons asztali szerepjáték szabályaira és világára támaszkodó Baldur’s Gate franchise az első játék 1998-as megjelenése óta az RPG zsáner alfája és omegája. A két évvel később érkező második felvonás még nagyobb siker lett, mégis 23 évet kellett várni a folytatásra. Ez idő alatt stúdióváltás is történt: a régi címeket fejlesztő BioWare (Mass Effect, Dragon Age) helyett a kevésbé ismert Larian Studios kapta meg a jogokat. A harmadik Baldur’s Gate 2023 legnagyobb videójáték sikere lett, sokan a műfaj megújítójának nevezték, annak ellenére, hogy nem találta fel a spanyolviaszt. A klasszikus, döntésekre és stratégiára épülő szerepjátékok az utóbbi években sem tűntek el, ám a népszerű címek inkább az akcióra fókuszáltak. A Baldur’s Gate 3 csak leporolta és modern köntösbe bújtatta a nagy klasszikusokat, ami olyan jól sikerült, hogy szinte az összes létező díjat bezsebelte, amelyet videójáték kaphat. A siker még a Lariannak is meglepetés volt, ám tekintve a belefektetett munkát és azt a tiszteletet, amelyet a játékosok felé mutatnak, mindet megérdemelték.

Agyzabálók fogságában

A Baldur’s Gate 3 sztorijáról nehéz átfogóan mesélni, hiszen a rengeteg döntési lehetőségnek hála számtalan kimenetel létezik. Az alapfelállás azonban adott: főhősünket űrhajójukkal elrabolják a csápos és visszataszító Elmefalók, akik egy parazitát ültetnek a fejébe. A folyamatot azonban sárkánylovasok zavarják meg, a hajó pedig lezuhan, így hősünk – több másik szerencséssel együttvéve – megmenekül. A parazita ugyan különleges erőt ad, ám szörnnyé változtat, ha nem szedjük ki időben. Feladatunk elsőként a gyógymód felkutatása, ám felbukkan egy rejtélyes szekta is, ráadásul újdonsült társunk egy olyan ereklyét cipel magával, amelynek feltehetőleg köze volt ahhoz, hogy megmenekültünk a hajóról. Innentől tényleg ránk van bízva, merre haladjon a történet, akárcsak az, ki csatlakozzon hozzánk. Az első felvonásban összesen hat társat vehetünk magunk mellé, akik egytől-egyig saját személyiséggel, motivációval és összetett háttértörténettel bírnak. 

A Larian tényleg mindenre figyelt: a szereplők roppant élethűek, hála a digitális mozgásrögzítésnek, amellyel felvitték a játékba a szinkronszínészek mozgását és mimikáját. Annyira emberiek, hogy egy ponton már tényleg aggódni kezdtem értük, megszerettem vagy éppen megutáltam őket. 

Személyes kedvencem a vámpír Astarion, akinek a története önmagában megérne egy külön filmet. Azon belül, hogy egy roppant szórakoztató figura, háttérsztorijában a készítők olyan fontos és tabudöntögető témákat feszegetnek, mint a bántalmazó kapcsolatok, vagy a test tárgyiasítása. Az ő lelki gyógyulása (vagy éppen bukása – játékstílusunktól függően) a játék egyik legjobb küldetésében csúcsosodik ki. Astarion nem véletlenül lett közönségkedvenc: az őt megszólaltató Neil Newbon színészi játéka olyan magas színvonalat képvisel, amelyet még nem nagyon láttunk videójátékban.

A többieket sem kell alábecsülni: a rejtélyes papnő, Shadowheart története szintén szívszaggató, Lae’zel, a D&D világában űrlénynek számító harcos a saját vezetőjét kérdőjelezi meg, a haldokló, mechanikus szívvel élő Karlach pedig ránézésre félelmetes, ám valójában egy megtört, szeretnivaló lány, akit pont azok árultak el, akikben a legjobban bízott. 

A játék legerősebb részét képezik ezek a karakterek, valamint a közöttük lévő interakciók. Civakodnak, flörtölnek, de néha egymásra is támadnak, így egy éjszaka sem unalmas a táborban. Főhősünk is közelebb kerülhet hozzájuk, ezzel egy kis romantikát csempészve a kalandba. A szerelmi jelenetek meglepően bevállalósak, egy-kettő talán túlságosan is az – gondolok arra a bizonyos, mára igazi mémmé vált medvés jelenetre. A játékban persze, akárcsak minden más, ez is egy opció a sok közül.

Kockadobás és ami mögötte van

A klasszikus akciójátékokhoz szokott közönségnek talán elsőre idegen lesz az a fajta mechanika, amellyel a Baldur’s Gate 3 dolgozik. A harcrendszer nem valós idejű, hanem körökre osztott, így minden apró lépésünket alaposan átgondolhatjuk. Szükség is lesz rá, hiszen kevés olyan cím létezik, amely ennyire elengedi a játékos kezét. Senki sem köti az orrunkra, mit és hogyan csináljunk: a környezet mindent befolyásol, így szabadon kísérletezhetünk. Ha eldobunk egy vizes palackot és a tócsában álló ellenfelünkre villámot szórunk, ne csodálkozzunk, ha egyből meghal. Ez a fajta szabadság a párbeszédekre is vonatkozik: lehetünk jók, rosszak, semlegesek, szinte minden válaszunk és tettünk számít – sőt vannak helyzetek, amelyekből ki is dumálhatjuk magunkat. 

A játékban helyet kapott az asztali szerepjátékokból ismert dobókocka, amely eldönti, sikerrel járunk-e az adott helyzetben. Ez teljesen véletlenszerű, s ennek köszönhetően nincs két egyforma játékmenet. 

Főszereplőnk testre szabható: rengeteg osztályból és fajból választhatunk. Én kifejezetten élveztem a játék ezen részét, bár sokkal jobban örültem volna, ha az előre megadott kész fejek helyett, inkább – a Sims-hez hasonlóan – saját magam készíthetem el a karakterem arcát. Ha valaki nem szeret ilyesmivel bíbelődni, ott vannak a csapattársaink – akár az ő bőrükben is kalandozhatunk, vagy választhatjuk a Dark Ugre kampányt, ahol egy testre szabható, mégis kész háttérrel rendelkező antihőst kapunk.

Tényleg megszületett a tökéletes szerepjáték?

Nem, de elég közel van hozzá. A játék látványa lenyűgöző, a zene fülbemászó, a küldetések változatosak, de a Baldur’s Gate 3 sem tökéletes.

A folyamatos javításoknak hála, a kezdetben idegesítő hibákat sikerült kiküszöbölnie a fejlesztőknek, ám a játék vége felé érezni lehet a sietséget. Utóbbi főleg a harmadik felvonására vonatkozik. Van olyan rész, amiről ordít, hogy az utolsó pillanatban rakták össze. Példának okáért: Baldur’s Gate városában, egy kísértetjárta házban kellene megoldanunk a tulaj problémáját, ám a küldetés olyan rosszul van összerakva, hogy csak többszöri nekifutásra sikerül. A jutalmunk egy festmény, amit még jó pénzért sem tudunk eladni a legközelebbi árusnál. 

Egy-két szereplő is megsínylette a határidőket – az egyik csapattársunk Wyll, a boszorkánymester elsőre nagyon érdekesnek tűnik, de hiába ül a vállán a játéktörténelem egyik legpimaszabb ördöge, mégis unalmasnak hat a többiekhez képest. Csak e cikk megírása közben akadtam rá, hogy az ő történetét az utolsó pillanatban írták át, mert a tesztelők nem tudták megkedvelni. Az írók a könnyebbik utat választották: a morálisan szürke szépfiúból egy klasszikus hőst csináltak, így szegény Wyll teljes érdektelenségbe fullad.

Az apró hibák ellenére azonban erősen ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit is szereti a fantasy-t, akkor is, ha egyáltalán nem ismeri a D&D szabályait, vagy az előző Baldur’s Gate játékokat. Szerencsére az előzmények ismerete nélkül is kerek a történet, ám van néhány kikacsintás és visszatérő szereplő a régi rajongók nagy örömére. Ha barátainkkal kalandoznánk, arra is van lehetőség: a játék multiplayer része kiválóan sikerült, bár egyelőre csak akkor működik, ha mindenki egy platformon játssza. A Baldur’s Gate 3 emellett tényleg felnőtteknek szól, amit érdemes észben tartani, mielőtt nekivágunk.