Vigyázat! Mély víz!

A férfi és barátnője pénteken délután érkezett Balatonalmádiba. Zsolt előző héten szobát foglaltatott maguknak egy kis családi panzióban és most előre örültek a hétvégi pihenésnek.

Szombaton reggel korán keltek, és amíg a panzió halljában megreggeliztek, a bekapcsolt rádió híreit hallgatták. A meteorológusok zavartalan napsütést, 32 Celsius-fok meleget, szóval igazi nyári strandidőt jósoltak a Balaton környékére.

Kilenc óra után lesétáltak a strandra, átöltöztek fürdőruhába és leheveredtek a parton, hogy a további programot megbeszéljék.

Edit egész délelőtt napozni szeretett volna, mert elégedetlen volt bőre színével, A férfi ugyan hozott magával egy könyvet, de tartalmasabb elfoglaltságot is keresett volna magának. Rövid töprengés után a közeli kölcsönzőből pár órára kibérelt maguknak egy kenut. Napozni abban is lehet, ő pedig megmozgathatja az izmait…

Már forrón tűzött a Nap, a víz azonban nyugodtnak látszott. Alig mozdult, csak néha egy-egy szellő borzolt végig a felületén.

Zsolt vízre tolta a kenut és beszálltak. Mivel csak egy lapátot kaptak, az evezés rá maradt. A férfi lassú, de erőteljes húzásokkal a tó belseje felé irányította a csónakot.

A Balatont mindketten ismerősként üdvözölték, hiszen gyerekkoruk óta szinte minden nyáron eltöltöttek itt egy-két hetet. Tudták, hogy míg a déli parton több száz métert is begyalogolhat a fürdőző, itt az északi oldalon már 8-10 méter után egy felnőtt ember is elmerülhet a vízben.

Lassan 200-300 méterre eltávolodtak a parttól, aztán Zsolt lerakta az evezőt. Edit bekente magát napolajjal és elnyújtózott a kenu alján, a férfi pedig elővette a magával hozott könyvet. A parti zajtól eltérően itt csend volt, amit csak a kenu oldalához csapódó apró hullámok zaja tört meg.

Talán egy negyedóra telhetett el így, amikor a férfit egy vékony hang zökkentette ki az olvasásból.

– Segítség! Hilfe!

A férfi a barátnőjéhez fordult.

– Edit, te is hallod ezt?

Edit felült a kenuban és ő is hallgatózni kezdett, de semmi kétség: a kiáltás harmadszor is felhangzott.

– Segítség! Hilfe!

Zsolt amennyire tudott felemelkedett és körbenézett a vízen. Abban az irányban, amely felől a kiáltás hallatszott, mintha valami piros foltot fedezett volna fel… Kezébe vette az evezőt és a hang irányába kezdett lapátolni. Pár perc múlva egy piros színű gumimatracot pillantottak meg, melyen hason fekve egy tíz év körüli fiú feküdt. Kezeivel görcsösen kapaszkodott a matrac széleibe.

– Szia! – szólította meg Zsolt a gyereket. – Te kiabáltál?

– Igen – felelte a gyerek.

– Mi történt veled?

– Behozott a víz…

– Tudsz úszni?

– Nem.

„No, – gondolta magában Zsolt – ha úszni nem is tud, legalább volt annyi esze, hogy németül is segítségért kiabáljon.” Ez nem is volt buta ötlet a fiútól, hiszen ilyenkor nyáron tele van a part osztrák és német turistákkal is.

– A szüleid hol vannak? – kérdezte újból a srácot.

– Elmentek a büfébe…

– Jó, maradj nyugodtan! Mindjárt kiviszünk.

Zsolt a barátnője felé fordult.

– Te ugrasz, vagy én menjek? – kérdezte.

– Majd én megyek – felelte Edit. – Úgyis le akarom magam hűteni.

Tenyerével bevizezte a fejét és mellkasát, majd a vízbe fordult. Odaúszott a gumimatrachoz, belekapaszkodott és erős lábtempózással a part felé kezdte tolni. Nem okozott neki különösebb nehézséget, hiszen több évig versenyszerűen úszott. A férfi pár méterre követte őket a kenuval, készen arra, hogy esetleg ő is segítsen, ha valami váratlan történik. A gyerek viszont nyugodtan viselkedett, csak a matracot markolta továbbra is erősen.

Öt-tíz percig is eltartott, míg a part közelébe értek. Edit a fiút segítette ki a vízből, míg a férfi a kenut húzta szárazra.

Szegény gyerek még köszönetet sem tudott mondani, amikor egy 35-40 év körüli kövér nő jelent meg mellettük és „Hol jártál te büdös kölyök?” felkiáltással két nagy pofont kent le neki.

Zsolt agyát elfutotta a vér, de megpróbált higgadtan viselkedni.

– Asszonyom! – szólt a nőhöz. – A maga helyében én nem hagytam volna felügyelet nélkül a fiút! Főleg akkor nem, ha tisztában vagyok vele, hogy nem tud úszni. Szóval… igazából ezt a két pofont nem a gyerek, hanem maga érdemelte volna meg!

– Gyere! – fogta meg a karját Edit. – Hagyd a fenébe! Nem érdemes veszekedni…

Megfordultak és ott hagyták a nőt, aki a csodálkozástól meg sem tudott szólalni. Beszálltak a kenuba és újból kieveztek a nyílt vízre.

A Nap továbbra is vakítóan tűzött, a tó vize most is nyugodt volt, csak néhány kósza fuvallat keltett apróbb hullámokat.

Reidinger Zoltán