Deák Ferenc ügyészi pályakezdete

Az ügyvédi diploma megszerzését követő, 1824 és 1831 közötti mintegy nyolc esztendő elsősorban a gyakorlati tapasztalatszerzést, elméleti ismereteinek elmélyítését jelentette a pályakezdő Deák Ferenc számára, aki a karrierjét alispánként befejező bátyjától, Deák Antaltól eltérően nem járta be a szokásos vármegyei hivatali ranglétrát. Már diákkorában kijelentette, hogy sohasem fog elvállalni semmilyen, választástól függő, lekötelezettséggel járó megyei hivatalt. Tekinthetjük Deák hitvallásának is, amit tiszteletbeli alügyészi feladatainak ellátásáról írt barátjának, Vörösmarty Mihálynak 1825. november 15-én: „Igaz ugyan, hogy csak becsületbeli tiszti alügyész vagyok, de éppen a becsületért szégyenleném csupán csak nevét viselni hivatalomnak”.

Deák alügyészi tevékenysége révén részese lett a vármegye büntető igazságszolgáltatásának; véleményt nyilvánított a gyanúsítottak perbefogásának lehetőségéről és a vád megalapozottságáról, a törvényszék előtt pedig ellátta a vád, ritkábban a védelem képviseletét. Legtöbb esetben, főként ügyészi véleményadás közben Deák nem a hazai törvények betűjéhez tartotta magát, hanem – összhangban az alsó-ausztriai büntető-rendtartás, a Praxis Criminalis Magyarországon is szokásjoggá vált gyakorlatával – mérlegelte a bűncselekmény körülményeit. Így például számos esetben elhatárolta a szándékos és a gondatlan elkövetői magatartásokat, meghatározta a bűncselekmény kísérletét és előkészületeit, és figyelembe vette a büntetés súlyosbítására vagy enyhítésére okot adó körülményeket is. Deák alügyészi praxisa során a szándékos emberölés bizonyított eseteiben nem ellenezte, sőt maga is indítványozta a halálbüntetés alkalmazását. Így tett többek között a csecsemőgyilkossággal gyanúsított Szabó Terézia szentgyörgyvölgyei nemesasszony büntetőperében is, 1829 májusában.

Deák, mint hivatalból kirendelt alügyész, kilenc alkalommal a védő szerepét látta el a megye törvényszéke előtt indított büntetőperekben. Ezekben az ügyekben természetesen – az adott esettől függően – Deák is a vádlottak ártatlanságát, vagy a vád megalapozatlanságát, a bizonyítékok elégtelenségét, a tanúvallomások ellentmondásosságát igyekezett bizonyítani.

Ha pedig a vádlott bűnösségéhez kétség sem fért, legalább enyhítő körülményeket próbált keresni. Deák alügyészi munkái közül kiemelkedik az a védőirat, amelyet 1830. május 10. után iktatott be Babits József rablógyilkos bandája büntetőperének jegyzőkönyvébe. Míg Deák a bűntársak védelmében az egyes bűntényeket felidézve, a tanúvallomások ellentmondásait boncolgatva keresett enyhítő körülményeket, a vallomásában három rablógyilkosságot is beismerő Babits Józsi esetében merőben szokatlan, korát messze megelőző védelmet adott elő. Deák védőirata Európa haladó büntető jogtudományának színvonalán állt, tükröződött benne, hogy az ügyész ismeri a felvilágosult büntetőjogi mozgalmak humánus eszméit, így például az olasz Beccaria halálbüntetést ellenző elveit. Deák mély emberségről, fejlett szociális és morális érzékenységről tett tanúbizonyságot, amikor társadalomkritikai környezettanulmánynak is beillő írásában rámutatott, hogy a bűntettek okait legalább részben a társadalmi környezetben kell keresni, abban a környezetben, amely csaknem kényszerítő erővel taszítja a bűnözés útjára az önhibáján kívül műveletlen embert. Deák nem a Babits által elkövetett rablógyilkosságok súlyát igyekezett csökkenteni, nem a szándékos elkövetést vonta kétségbe, csupán arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyén mellett a közösség is felelőssé tehető a bűncselekményekért. Deák álláspontja szerint védencét környezete, végzetes szegénysége, szerencsétlen társadalmi körülményei kényszerítették bele a bűnözésbe.

Deák Babits tragikus életútjának felvázolásával szánalmat és együttérzést kívánt ébreszteni a bírákban, bevezetőjében is hangsúlyozva, hogy a „bíró nem vak eszköze a törvény szavainak, hanem érezve és gondolkodva, ítélő teljesítője azoknak”. Deák ekkor még nem általában véve ellenezte a halálbüntetést, ám ezt a büntetésnemet csak abban az esetben tartotta elfogadhatónak, „ha a vétkes jobbíthatatlan”, ha életben maradása több kárt okozna a „közjónak”, mint amekkora veszteség halálával azt éri. Deák megértő mérlegelésre, és az egyéni körülményeket figyelembe vevő büntetéskiszabásra kérte a bírákat. Összhangban korának leghaladóbb büntetőjogi elveivel, nagy súlyt helyezett a javítás eszméjére, javíthatónak tartva azt, aki töredelmesen bevallotta és megbánta bűntettét. Deák azzal érvelt, hogy védence megbánást tanúsított, meggyőzően ígérte életmódja megváltoztatását, ennélfogva kíméletet érdemel, nem javíthatatlan, kapjon méltányosan súlyos büntetést, de ne ítéljék halálra. Deák érveit azonban sem a vármegye törvényszéke, sem a királyi kúria, sem pedig az uralkodó nem méltányolta. Védencét valamennyi fórumon halálra ítélték, és 1834. október 22-én Zalaegerszegen felakasztották.

A fiatal Deák Ferenc ügyészi tevékenységét összegezve megállapítható, hogy jogászi gondolkodása, valamint szakmai tudása ezekben az években kristályosodott ki, és már ekkor kialakult korát megelőző szemléletmódja. Azokban az esetekben, amikor az egykorú bírói jogalkalmazáshoz képest korszerűbb elvek és szemlélet alapján tett indítványt, javaslatait általában nem fogadta el a megyei törvényszék. Deák a kortársak ítélkezési gyakorlatához mérten minden ismert esetben lelkiismeretesen és méltányosan igyekezett eljárni, tekintet nélkül arra, hogy az adott ügyek szereplői – akár vádlottként, akár sértettként – nemesek vagy jobbágyok voltak. Míg büntetőjogászi tevékenysége közben elsősorban a nemesi társadalom belső konfliktusaiból, nemegyszer az elavult kisnemesi életformából fakadó bűnügyekkel, továbbá a nem nemesek által elkövetett legsúlyosabb bűncselekményekkel foglalkozott, addig az úriszéki perek és úrbérrendezések során – a jobbágyokat pártfogoló ügyészként – főként a paraszti társadalom, valamint a földesurak között feszülő konfliktusokkal találkozott.

Ügyészi tevékenységének tapasztalatai döbbenthették rá Deákot a törvény előtti egyenlőtlenség tarthatatlanságára, valamint a feudális igazságszolgáltatás egész mechanizmusának és szokásjogon alapuló ítélkezésének embertelenségére, elavultságára. Önként, csupán a „becsületért” vállalt munkája során a megoldatlan társadalmi problémák, valamint az ezekből fakadó tragikus emberi sorsok tömegével kellett szembesülnie. Az eközben szerzett tapasztalatok minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy jobbágysorban élő embertársai iránt is felelősséget érző, és rajtuk a jog törvényes eszközeivel segíteni szándékozó, kiemelkedő jelentőségű reformpolitikussá érett ez a kivételes tehetségű fiatalember.