A balatoni borászat sötét évtizedei

A magyar paraszti gazdaságokat 1948 és 1961 között kollektivizálták, azaz a vagyonukat felszámolták, a magyar parasztságot termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Mindez a magyar népesség felét érintve, súlyos károkat okozott a vidéki közösségekben, szokásokban, hagyományrendszerekben. 1945 után nehéz sors várt a magánkézben lévő, általában nagybirtokokon működő szőlészetekre. Elsőként az 1945-ös földreform okozott változásokat a birtokviszonyokban. Ennek értelmében a nincstelenek és a törpebirtokosok nagy száma földhöz jutott, de mindez nem oldotta meg a magyarországi földkérdést.

A földek nagy része a Balatonnál több esetben a szőlőt is magában foglalta. 1949-re a tónál megszűntették az ún. hegyközségeket, az 1949. évi 3300/1949. számú kormányrendelettel. Ezután a borkereskedelmet és a felvásárlásokat is állami szabályozás alá vonták. Ezek a folyamatok és jelenségek a tó többi bortermő területén is hasonlóképp lezajlottak, hosszútávú károkat okozva a vidék minőségi szőlőtermesztésében. A hegyközségi vagyont egy belügyminiszteri rendelet szabályozta, melynek értelmében ezt a vagyont az ún. DÉFOSZ (Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége) helyi szervezetének adták át a jegyző vagy a polgármester jelenlétében. A tárgyakon kívül természetesen a földterületek is a DÉFOSZ kezelésébe mentek át, majd később szövetkezeti tulajdonná váltak. Fontos tény, hogy a hegyközségben tevékenykedő, a szőlészethez nagyban értő alkalmazottakat viszont már nem vették át a szövetkezetekhez az addigi munkakörükben. Bertha Bulcsu író a Balatoni évtizedek című korszakalkotó munkájában igen szemléletesen összefoglalta az egész, tragikus folyamatot: „Amikor a falusi paraszt belépett a termelőszövetkezetbe, gyakorlatilag átadta a közösségnek a termelőeszközeit. Nem maradt sem lova, sem kocsija, sem szőlője. Ebben az átmeneti időszakban mások viszont, akiknek nem a földmívelés volt a főfoglalkozásuk, hanem mondjuk orvosok voltak vagy írók, operaénekesek, tanárok, mérnökök, megtarthatták a földjüket. Pedig náluk a föld nem is termelőeszköz volt, hanem passzió… Nagyon furcsának tartottam akkoriban, hogy egy parasztnak pontosan azért nem lehet a saját tulajdonában külön szőlője, mert a foglalkozása a földművelés.”

A hegyközségek megszüntetésével egyidejűleg a borkereskedelmet is államosították. A továbbiakban a Belkereskedelmi Minisztérium felügyelete alatt működő Borkereskedelmi Központ intézte a hazai borok adás-vételét. Ezen belül öt nemzeti vállalat alakult, a Badacsonyvidéki koordinálta a Balaton-környéki borkereskedelmet. Később több, nagyobb pincészetet hoztak létre, amelyek felvásárolták a szőlőt, majd feldolgozás után a szövetkezeteknek, állami felügyelet alatt álló vendéglátóhelyeknek értékesítették.

Azonban az egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az erőszakosan elvett szőlőkből, szakszerű személyzet hiányában nem fognak tudni minőségi bort előállítani. Ezért idővel – főképpen profitszerzési céllal – létrehozták a nagy állami gazdaságokat. Ilyen volt az 1953-ban alapított Badacsonyi Állami Gazdaság és az 1956-ban életre hívott Balatonboglári Állami Gazdaság. Mindkét helyszínen viszonylag korszerű körülmények között dolgozták fel a szőlőt. Boraikkal borvilágversenyen is győzelmet arattak. Elsősorban a keleti blokk országai és a Szovjetunió számított fő felvevőpiacnak. Az állami gazdaságok évente tartottak szüreti mulatságokat, felvonulásokat, amellyel sok turistát vonzottak a szeptemberi időszakban is.

A szőlészethez, borászathoz szakértő módon hozzáálló hegyközségeket azonban csak a rendszerváltoztatás után keltették ismét életre. Ekkor kezdték el újból munkájukat a kis szőlészetek, melyek közül több – nagy erőfeszítés árán – mára már a magyar és nemzetközi borászatok élvonalába került.

dr. Kovács Emőke