Januártól dr. Lemle Zoltán vezeti az SBO-t a Zala Megyei Szent Rafael Kórházban

A nagyapa bélyeggyűjteményével kezdődött minden. A hatéves szekszárdi fiú szerette nézegetni a bélyegeket, különösen az Albert Schwei­tzer-sorozatot. Nagymamája sokat mesélt neki a Nobel-békedíjas polihisztor életéről, s ezzel el is dőlt a pályaválasztás. Családjában akad pedagógus, jogász, lelkész és mérnök egy­aránt, orvos azonban egy sem. Igyekeztek is lebeszélni, féltették e hivatástól, s negyedszázad távlatából úgy látja, nem is minden ok nélkül. De tántoríthatatlan maradt.

– Én ugyan nem mentettem életeket Afrikában, mint Albert Schweitzer, de a gyógyítás iránti lelkesedésben igyekeztem követni példaképemet – mondja dr. Lemle Zoltán, aki a szívsebészet indulásakor került a Zala Megyei Kórház kardiológiájára, korábbi tanára, dr. Mezey Béla hívására. Mindig a „sűrűjében” forgott. A kardiológián tíz évet töltött a legsúlyosabb betegekkel foglalkozva, s ekkoriban részmunkaidőben a mentőknél is teljesített négy évet. Következő állomásként a szívsebészeti intenzívre hívták, ott ismerkedett meg feleségével, dr. Beledi Ágnessel, akivel azóta két gyermeket neveltek fel. Amint elindult a sürgősségi, bekapcsolódott az ottani munkába is. Tavaly az oxiológiai szakvizsgát is megszerezte, s január 1-jétől ő vezeti az osztályt.

Kinevezése egybeesett a honi sürgősségi osztályok életét átfogalmazó új törvény hatálybalépésével.

– Szerencsére nálunk az új követelmények egy része már korábban beépült a működésbe, de a sürgősségi így is forrongó terület a magyar egészségügyben, s még jó ideig az is marad – reagál.

S hogy miért? Túl a munkaerő- és forráshiányon, illetve azon a tényen, hogy az SBO-kat a legtöbb helyen nem célirányosan a feladathoz szabva alakították ki, a működési modell sem ideális. A közel húsz éve bevezetett szisztéma idegen a magyar egészségügytől.

A helyzet megértéséhez tennünk kell egy kis kitérőt. A sürgősségi osztályok berkeiben két alapvető modell ismert a világban, az európai és az angolszász. Az európai erős, felkészült alapellátó rendszert, továbbá jól felszerelt mentőszolgálatot feltételez, ami lényegében a beteghez viszi az intenzív osztályt. A diagnózis gyakorlatilag már „útközben” megszületik, s a kórházba érkező beteget célzottan, a bajának megfelelő osztályra viszik. Ebben a felállásban minden osztály elvégzi a maga sürgősségi ellátását. Korábban a hazai kórházak is így működtek. A másik, az angolszász modell merőben más alapokon nyugszik. Ezekben az országokban sem a háziorvosi rendszert, sem a mentést nem fejlesztették európai szintre, hanem a „lapátold fel, és fuss!” logikát követve arra törekszenek, hogy mielőbb eljuttassák a beteget egy magas szinten felszerelt kórházba. Az viszi, aki a leghamarabb ér oda, legyen az tűzoltó, rendőr vagy mentőtechnikus.

– A magyar rendszer a kettőt vegyíti – folytatja a magyarázatot dr. Lemle Zoltán. – Az angolszász modellből átvettük a központi, egykapus SBO-t, ám működik mellette a háziorvosi és a mentőszolgálat, valamint a háziorvosi ügyelet is. Ez a megoldás drágább és nehézkesebb, jócskán akad benne párhuzamosság. Mire hozzánk kerül a beteg, már több orvos vizsgálta, diagnosztizálta, ez olyan duplicitás, amit félő, hogy a mi forráshiányos egészségügyünk nem lesz képes sokáig fenntartani. Valószínűleg éppen emiatt tett lépéseket a kormány is az SBO-k átformálására. Az új törvénycsomag egyik meghatározó eleme, hogy „akut alapellátási egységet” kell létrehozni a sürgősségin. Ez funkcióját tekintve gyakorlatilag a háziorvosi ügyeletnek felel meg, és a legenyhébb, 4-es, 5-ös súlyossági besorolású betegeket vonná ki az SBO forgalmából. Most fáradozunk ennek kialakításán, de nyilván nem megy egyik napról a másikra. Az új formától akkor remélhető az ellátás javulása, ha pluszforrással épül be a rendszerbe. Ha a jelenlegiből kell kihasítani, akkor nem sokkal leszünk előbbre.

– De miért kell az SBO-n belül létrehozni egy „kis” háziorvosi ügyeletet, ahelyett hogy a már meglévőt csatornáznák be ide, a forrásaival együtt?

– A kérdés jogos, az összevonásnak leginkább a kialakult fenntartói rendszer lehet a gátja. A kórházak állami, míg a háziorvosi ügyeletek önkormányzati ernyő alatt működnek, s máshonnan jutnak forrásokhoz. Nálunk ez így rögzült. De ha tetszik, az „akut alapellátási egység” bevezetését tekinthetjük úgy is, mint a racionálisabb, összevont rendszer tesztüzeme.

Az új törvény másik sarkalatos eleme, hogy előírja, az SBO-n az orvossal való első találkozásig nem telhet el több 120 percnél. Ez is két órát jelent, ám nálunk eddig ennek a duplája, 240 perc volt a gyakorlat a legenyhébb panaszokkal érkező páciensek esetében.

Az egerszegi SBO-n az új törvénytől függetlenül is több intézkedés történt a várakozási idő csökkentésére. A 120 perces felső korlátot már „önszorgalomból” elérték, s az átszervezéseknek köszönhetően remélhetőleg tartani is tudják. Az viszont, hogy meddig húzódik az ellátás, mikor végez a beteg, már egy olyan többismeretlenes egyenlet, amelyben számos változóra nincs ráhatásuk. Például mikor tud érkezni egy orvos, hogy elvégezze az UH-vizsgálatot, miként jön össze egy konzílium, mire lesz kész a labor.

– Az ilyen „megcsúszás” jellemzően a nem sürgős eseteknél fordul elő, a valóban súlyos állapotú betegek eddig is azonnali ellátást kaptak – pontosítja a képet az osztályvezető. – Amúgy ők vannak kevesebben, de nálunk az a gyakorlat, hogy nem küldünk el senkit.

– Gyakran vetődik fel, hogy az SBO-n nagyon sok „nem oda való” beteg kér ellátást. De talán megérthető, ha egy ijedt, fájdalmakkal küzdő páciens itt kopogtat…

– A fájdalom sürgősségi kategória… Ha valakinek jelentős, akut fájdalma van, jogosan érkezik. Nem ők jelentik a gondot, nem ők lassítják a rendszert, hanem akik több­napos, többhetes panaszokkal érkeznek a soron kívüli ellátás reményében.

A várakozási idő lefaragása főként azért sikerülhetett, mert az osztályon a kórházvezetés támogatását bírva megnövelhették az orvosírnoki és koordinátori feladatokat ellátó diszpécserek számát. Az ő közreműködésükkel 15 percet vesz igénybe egy beteg vizsgálata, míg ha az adminisztrációt maga az orvos végzi, 40-et… Orvosi vonalon a nappali műszakban négy, az éjszakaiban két szakembert tudnak biztosítani, úgy, hogy a kórház egyéb osztályai is besegítenek. Átlagos betegforgalom mellett ezzel tartható is a tempó. S hogy mit jelent az átlagos forgalom? Napi 40-50 beteget, s még ugyanennyit a baleseti rendelőben.

Mint látható, feladat, kihívás akad bőven. Ám dr. Lemle Zoltán egész eddigi pályáján erre trenírozott. Csupa olyan területen mérette meg magát, ahol nagy amplitúdóval zajlik az élet, dráma és katarzis, mélység és magasság egyaránt megadatik.

– Sokszor halljuk, hogy nem lehet belehalni minden egyes beteg elvesztésébe – idézi egyik kollégáját. – Ez igaz, de ettől nem lesz könnyebb kezelni és feldolgozni a kudarcokat. Hívő emberként úgy gondolom, hogy az élet és a halál nem az orvos kezébe van letéve. Ezzel a tudattal vagyok képes „sérülés nélkül” viselni a szakmám lelki terhét, s a teendőkre koncentrálni.