Még puskatanból is kiművelte magát – Professor emeritus címet kapott dr. Halász Imre

1985-ben szegődött a BGE jogelődje, az egerszegi számviteli főiskola szolgálatába, s most, nyugdíjasként is a számára fenntartott irodában találjuk az egyetem Gasparich utcai campusán. Úgy ment el, hogy maradt, hiszen a kitüntető gesztus kötelez, továbbra is részt vesz a tudományos munkában, kutat és publikál. A professor emeritus címet pályafutása megkoronázásának tartja, ami indokolt is, hiszen keveseknek sikerül kiérdemelni. Esetében a BGE szenátusa egyhangúlag támogatta dr. Gubán Miklós dékán felterjesztését. Az egerszegi campus fennállása óta ő a második, aki megkaphatta a címet.

Egész lényéből árad a derű, az élet szeretete. Mégis avval indítja a pályaképét felvillantó beszélgetést, hogy már a megszületésével gondot okozott.

– Ratkó-gyerek vagyok, a novai szülőotthonban láttam meg a napvilágot 1953. április 1-jén – mondja, nyomatékosan hangsúlyozva a hónapot és napot. – Szüleim másnap, éjnek évadján, a legnagyobb titokban megkereszteltettek. Mi történt, nem tudjuk, de könyvelő édesapámat két nap múlva mégis a szőnyeg szélére állították Lentiben, az ÁVO-irodában…

Zalabaksán nevelkedett, édesanyja ott volt postavezető. Állítja, később is vonzotta a bajt, az összes létező fertőző gyerekbetegségen átesett.

– Érdekes módon a felnőtt életem 48 szolgálati évét viszont egyetlen nap táppénz nélkül dolgoztam végig. Talán, mert bármi volt is éppen a munkám, azt hobbiként imádtam… – reflek­tál a kontrasztra, miközben élvezettel kortyolja a rajongásig szeretett feketekávét. – A gyerekkorom a sok ragály ellenére gyönyörű volt, meg se lehetett kötni, erdő-mező volt a második otthonom. Nem véletlen, hogy a legelső végzettségem tájékozódási futó és sportlövész edző volt. A sportolói karrieremnek sajnos véget vetett, hogy a baki erdőben belerohantam egy szakadékba, előtte azonban évekig versenyeztem a ZTE-ben.

A család ugyanis 1959-ben Zalaegerszegre költözött, édesapja akkor már az ÁFÉSZ elődjénél dolgozott. A cseperedő Imi a Petőfi-iskolába járt, nem volt mintagyerek. Vasgyűjtéskor például egyik osztálytársával a gyakorlati műhely üllőjét is eladták a MÉH-nek. A dorgálást Csapó Béla, a legendás tanár kézbesítette. A vasgyűjtésben elsők lettek ugyan, de az üllőt a szülőknek vissza kellett vásárolni.

A Zrínyi-gimnáziumot német nyelvi tagozaton végezte, ahonnan az eredendő humán érdeklődés Pécsre vitte, történelem–német szakra, majd történelem–levéltár szakra lépett tovább az ELTE-n. A 90-es években közgazdasági egyetemi diplomát is szerzett.

Kezdeti tanulmányait csak a sorkatonai szolgálat szakította meg, amit Csornán és Szombathelyen teljesített.

– Géppisztollyal, kávéfőzővel és írógéppel őriztem drága hazánk határát. Diplomásként vonultam be, s valahogy minden utált munkánál én jutottam elsőként az elöljárók eszébe… Nem volt olyan szénszállítmány, aminek kilapá­tolásában ne vettem volna részt, s a laktanyát ellátó sertéstelepre is én hordhattam a moslékot. Itt szereztem „disznóölő szakmunkási” felkészültségemet, amit később kamatoztathattam. Ugyanis a feleségem szülei gazdálkodtak, s engem ért a megtiszteltetés, hogy évente véget vessek 3-4 disznó földi pályafutásának. Akkurátus ember lévén egy Németországból beszerzett, az állatvédők által is jóváhagyott lőszerkezettel végeztem a feladatot.

Mindig imádott utazni, lehetőleg tömegközlekedéssel, így idegenvezetői képesítést is szerzett. De a gyaloglást sem vetette meg, túravezetésből is kiművelte magát.

– Több száz kilométer van a lábamban, idegenvezetőként pedig többszörösen bejártam egész Európát. A nyolcvanas években a külföldre vitt csoportoknak mindig kellett biztosítani fél napot a vásárlásra, én ez idő alatt bújtam a levéltárakat, múzeumokat. A feleségemmel együtt megveszekedett kultúrturisták vagyunk, magnetikus erővel hat ránk minden, aminek csak köze van a történelemhez, kultúrtörténethez.

Az oktatás mellett huszonhét évet töltött az idegenforgalomban, a turizmus szakma erősen marasztalta, ám akkoriban már adjunktus volt a számviteli főiskolán, s a kutatás és az oktatás mellett döntött. A történelemtudományban mindenevőnek tartja magát, de igazán a Bach-korszak (1850–1859) a terepe. Találkozásuk a véletlennek köszönhető.

– Volt egy roppant szigorú német nyelvészet tanárunk, Vargha Károly, aki 5 órás zárthelyi teljesítéséhez kötötte, hogy államvizsgára engedje a hallgatókat. Hogy ennek a rizikóját átérezzük, tudni kell róla, hogy a vizsgákon 25 szó németre fordítása volt a beugró, olyan „mindennapi” kifejezésekkel, mint dévérkeszeg vagy tüdőhólyagocska… Menekülési útvonalként felvetettem, nem írhatnék-e inkább német nyelven egy történelmi dolgozatot. Ráállt, de kikötötte, hogy csak originális kutatás lehet. Életemben először beballagtam a Zala Megyei Levéltárba, s előadtam a kérésemet. Az akkori igazgató, Simonffy Emil elmondta, száz éve nem nézett rá senki a Bach-korszak német nyelvű irataira, azokkal kezdhetnék valamit. Így is lett, megírtam a szakdolgozatot, s 40 évre masszívan bennragadtam a Bach-korszakban. Ebből lett a kisdoktorim, a kandidátusi disszertációm, s ha minden igaz, jövőre egy nemzetközi történészkonferencián is előadom a téma egy szeletét, németül.

Tudakoljuk tőle, vajon miért nem tanul az emberiség a történelemből?

– Úgy gondolom, hogy bizonyos szempontból nagyon is tanul – feleli. – Minden meghozott hatalmi döntés racionális, legalábbis a döntéshozó szempontjából. Az más kérdés, hogy ez miként találja el a tömegeket, de hát a vágyott célok sokszor elhomályosítják a következményeket. A legtöbb hatalomgyakorló tántoríthatatlanul hisz a maga igazában, nem látja meg a veszélyeket. Ezt hívják önérdekvezérelt döntéshozatalnak. Így megy ez évezredek óta.

Irodájából nem hiányoznak az elmúlt évtizedek rekvizitumai, a falat a legeredményesebb diákok fotói díszítik, mellettük egy hosszú girland függ. Utóbbi nem más, mint egy 6,5 méter hosszú harmonikapuska, amit egy hallgatótól kobozott el, vizsga közben.

– Komplett gyűjteményem van puskákból, de ez a legszebb trófea. Nem tudom, miben reménykedett a hallgató, ekkora segédletet nem lehet észrevétlenül elrejteni… Jómagam, sokszor felemlegetett ügyetlenségem okán nem igazán mertem puskázni ­diákkoromban, de a katedrán állva kiművelhettem magam. Meg is írtam egy cikkben a 21. századi puskázás rendszertanát.

Tízféle tárgyat oktatott, ezek: gazdaságtörténet, szociológia, politológia, emberi erőforrás menedzsment, integrációs ismeretek, kutatásmódszertan, közösségi gazdaságtan, etika, munkaerőpiaci ismeretek, német nyelv… A hallgatói értékelések közt böngészve láthatjuk, lefegyverző felkészültségét, stílusát és segítőkészségét nagyra értékelik, egyedül előadásai hangerejét érik csipkelődő megjegyzések.

– Tudok róla, küzdöttem ellene, többek szerint kántortanítónak kellett volna szegődnöm – reagál nevetve. – Annak idején, amikor a Kodolányin tanítottam, egy színháztermet béreltek ki az előadásokhoz. Ott ült kétszáz hallgató, nem kis háttér­zajjal, ezen a terepen szocializálódtam… A kollégák szintén szívesen ugrattak emiatt. Még a zárdában volt a számviteli főiskola, amikor az egyik kolléganő, aki egy emelettel feljebb tartott szemináriumot, az előadásom után megjegyezte: Imre, minden szavaddal egyetértettem…

Zalaegerszeg mellett másodállásban tanított Pécsett, a Veszprémi Egyetemen, Székesfehérváron, az ELTE-n, oktatói pályája legmaradandóbb értékének a tehetséggondozást tartja. Van végzett doktorandusza, több egyetem doktori bizottságában is közreműködött. Az elmúlt évtizedek alatt 62 hallgatója TDK-dolgozatát segítette, közülük több mint 40 nyert díjat. De siet hozzátenni, hogy messze lekörözi őt felesége, aki a Kölcsey-gimnázium történelemtanáraként 123 országos és megyei elismeréshez segítette hozzá tanítványait.

– 1978-ban kötöttük össze az életünket Kaposváron – utal a biztos családi háttérre. – Örökké hálás leszek neki, hogy immár 41 éve elvisel…

Részletek a felterjesztésből

Életpályáját példaértékű oktató­munkája mellett kiemelkedő tudományos teljesítmény és publikációs aktivitás jellemezte. Már 1991-től a számviteli főiskola zalaegerszegi intézetének tudományos igazgatóhelyettese volt, meghatározó szerepet játszott az intézet karrá válásában. 1984-ben bölcsészettudományi doktori, 1995-ben kandidátusi (történelemtudomány), egy évvel később PhD fokozatot (történelem, ELTE) szerzett. 2014–15-ben a BGF GKZ dékáni tisztét töltötte be, megbízatása idején erősödött a tudományos élet. Több külföldi egyetemen tartott előadásokat vendégprofesszorként, külföldi ösztöndíjakat nyert el, 33 konferencia szervezése kötődik nevéhez. Számos tudományos és szakmai szervezet tagja, a Magyar Történelmi Társulatban országos alelnöki tisztet is viselt.