A kiskamasz ketrece a saját szobája?

A nézőtéri gyerekek reakciója mutatja, a hatás kimunkált, és működik. Szemük előtt erős, ám mozaikosra tördelt történet épül: marcona alak húzza a ketrecet az erdőben, a benne fogva tartott lányt állati szinten tartja, épphogy enni ad neki. A lány kis rongyot rejteget, azzal simítja az arcát, s halkan énekel, ha a férfi nem látja, hallja. A mindig eltakart arcú férfi álmában rémeket lát, tüzet, lángokat. Nő érkezik, kiszabadítaná, menekülésre ösztönözné a lányt. Kik ők, mi történt velük, mi lesz a sorsuk?

A Hevesi Sándor Színház újjáéledt, Mihály Péter színművész vezette Tantermi Deszka sorozatának premierjén, a Csontketrec címűn jártunk, ami a szabadság és a felelősség témakörét vizsgálja metaforikus tömörséggel. (A darabot Pap Lujza, Nagy Johanna és a szervező-rendező Mihály Péter játssza, az előkészületeket Betlenfalvy Ádám drámapedagógussal végezték el.)

A meg-megállított előadáson a fiatalok menet közben is beleszólhatnak a történet alakulásába. Nem kapnak eldöntendő kérdéseket, nyitott kép tárul eléjük. A kamaszok saját válaszaikat fogalmazva értik meg, fontos kérdésre ritkán adható egyetlen helyes válasz. A kérdéseket időnként újra fel kell tennünk, magunknak. Jelen esetben azt, mi kijönnénk-e a taligából, merthogy mi lesz azután. A zalaegerszegi premierközönség tagjai a szabadságra szavaztak, úgy tervezték meg a darab végét, hogy a lány elszökjön, de az új életével kapcsolatban őszintén bizonytalanok voltak.

A zalaegerszegi színház tiszteletreméltóan izgalmas missziót teljesít, a gyerekek életre szóló élményhez jutnak, s talán a színház is az életük fontos eleme lesz később. Mihály Péternek a látottak után tettük fel kérdéseinket.

– Mi a szándéka a drámapedagógiai szempontok szerint kidolgozott keretjátéknak, mi a technika a gyerekek kreativitása, fantáziája aktivizálására?

– Felajánlunk egy alapszituációt arról, tulajdonképpen miért is vagyunk kíváncsiak a résztvevő fiatalok gondolataira, érzéseire, benyomásaira.

A gyerekek fantáziája, kreativitása szerintem alap… ezt nem kell „aktivizálni”… Viszont biztonságos terepre van szükségük, hogy mindazt, ami bennük van, meg- és ki is tudják élni…Ha látják, valódi kérdéseink vannak, és az azokon való közös gondolkodást, nem pedig egy feladat jó vagy hibás megoldását várjuk, gyakorlatilag „megvagyunk”…

– Szólna a darabválasztás jellemző indokairól?

– Kifejezetten olyan darabot kerestem, ami által szimbolikusan, biztonságos térben beszélhetünk egy olyan kérdésről, ami mint alkotót is izgat, és az 5–8. osztályos gyermekek számára is releváns, talán még hasznos is lehet. A Csontketrec kínált ilyen problémakört bőségesen. Ha meg kellene határoznunk az előadás központi kérdését, amely persze ebben az indirekt formában sosem hangzik el: mi segíthet abban, hogy felismerjem a saját ketreceimet?

– Milyenek az eddigi tapasztalatok, hogyan veszik a diákok?

– Eddig hat alkalommal játszottuk a programot, ebből négy ízben a premiert megelőző teszt­előadásokon. Úgy látom, alapvetően elevenjükbe vág a sztori, és úgy tűnik – nyilván ebből is kifolyólag – nagyon élvezik a drámapedagógiai formákat is, ezek segítségével a történet mélyére áshatnak velünk.

– Van-e főszabály, hogy mire fusson ki a vége, van-e titkos terelgetési trükk?

– Nincs. Valódi, nyitott kérdéseink vannak, becsületesen játszunk.

– Amikor én láttam, mindenki a szabadság felé mozdította a végkifejletet. Ez jellemző, vagy van példa a hamis biztonságérzet megtartására?

– A szabadságvágy és a hamis biztonságérzet kérdése valahogy mindig jelen lesz. A mi feladatunk – ahogy a központi kérdésből is látszik –, hogy azonosítsák ezeket problémákat a fiatalok. Ez az első lépés, utána már tovább lehet haladni.

– Felidézné, mi fogta meg, mi lepte eddig legjobban a gyerekek reakcióiból?

– Minden pillanatban meglepnek… De talán az egyik élményt kiemelném, egy hetedikes fiú szavaival. Ő azt mondta: a szobám lehet egy biztonságos hely, ami megvéd, ahol önmagam lehetek, de ugyanakkor egy ketrec is…hazaérek, becsukom magam mögött az ajtóm, kezembe veszem a telefonom… és valójában be is zártam magam.

A kommunikáció forradalmát élve tanulságos paradoxon, fontos felismerés…

Mihály Péter a darab készültéről elmondta, Bethlenfalvy Ádám mellett Hajós Zsuzsa is segítette őket az alkotási folyamatban. Ők maguk pedig Betlenfalvy Ádámtól színházi nevelési workshopon kaptak további instrukciókat, majd ezek után közösen fejlesztették a Csontketrec című TIE (Teather in Education ) program drámapedagógiai részét, Hajós Zsuzsa pedig egy tesztelőadás során dolgozott velük, hogy a zalaegerszegi színészek minél inkább hasznosíthassák az előadás tapasztalatait.

Akik maguk is új lendületet kapnak a Tantermi Deszkától a művészetükhöz, hivatásukhoz.