Ozmánbük ma is visszavár

Az országban nem tudom, hányan hallottak erről a falucskáról, amely Vas és Zala megye határán található. 1994 tavaszán találkoztunk itt, az első unokatestvérek találkozóján, az ozmánbüki hegyen. Csodálatos és felejthetetlen volt visszatérni gyerekkorom egyik legszebb helyére. 2020 nyarán már unokáimnak tudtam megmutatni a természet csodáit Ozmánbükön. Ahol, és ez dicséret, szinte nem változott semmi. A nagyapáink építette pincék lassan az enyészeté lesznek, de találunk szépen felújított épületeket is. A szelíd lankákat ma is tölgyek, öreg akácosok borítják. És persze az elmaradhatatlan szőlőteraszok. A dombok alatti patakocskát teljesen elborította a természet. Közben az unokák szamócát szedtek az erdő szélén. A gazdag cseresznyefa leszakadt ága várta, hogy termését megkóstolják… A szőlők és gyümölcsfák gazdag termést, szüretet ígérnek. Volt időm elmesélni a régi gyerekkori élményeimet. Mi a hegyen mindig házi, füstölt szalonnát ettünk nagymamám kemencében sütött kenyerével, és hagymát. A ma divatos üdítők helyett kútból ittunk vizet. Apropó kút. Örültem, hogy megvan még a kerekes kút és a vén göcsörtös diófa is áll… A tisztáson focizni is szoktunk. Mindenki Albert, Varga Zoli akart lenni. Ma meg Messi és Neymar. Hát így változik a világ. De a természet szépsége, a gyerekkori helyszín varázsa örök. Ozmánbük, érzem, visszavár. Unokáim szemében láttam őket is. Búcsúzáskor felkerestük a temetőt és a pusztacsatári templomot is. Gyakrabban kellene eljönnünk. Amíg időnk van…