Két vár is magasodott volna Kanizsa védelmében?

Valamikor a XIII. század végén, az utolsó Árpád-házi királyunk, III. András (1290–1301) uralkodása idején kapta meg a Héder nemzetségből származó Kőszegi Henrik fia, Miklós az engedélyt – az okiratokban először 1245-ben említett „Knysa” határában – egy kőfalakkal megerősített kastély felépítésére. Ekkor kezdődött a vár története, amely az első évtizedekben egy mocsaras, nádasokkal körülvett szigeten álló, falakkal és őrtornyokkal megerősített kastélyszerűség lehetett. Hitelesen a Kanizsa melletti szigeten megépített várkastély először Anjou-házból való uralkodónk, Károly Róbert (1308–1342) 1323-as adománylevelében szerepel, amikor Osl nembeli Lőrincnek, a Kanizsai család alapítójának adja Kanizsaszeg várát és „tartozékait”. Az is egyértelműen tudható, hogy a király pártjára átálló Lőrinc 1319-ben foglalta el a várat Károly Róbert számára. De sajnos az ebben az időszakban még csupán várkastély keletkezéséről nincs adat. A régészek az építést III. András idejére datálják, és feltételezik, hogy ha később is épült, a munkálatok Károly Róbert trónra lépésekor már biztos, hogy megkezdődtek és az 1310-es esztendők legelején be is fejeződtek.

A várkastély tehát azon a mocsárból kiemelkedő szigeten épült meg, amely Kanizsa falutól nyugati irányban, tőle mintegy fél kilométernyi távolságra feküdt, vagyis a mai Vár utca északi részén.

A hajdani kanizsai vár magja, az 1319-es ostrom előtt már biztosan megépült várkastély központja a Méri István-féle ásatás szerint a régi szeszgyár területén volt, mely kastélyszerűség déli része kinyúlt a mai Vár utcára. De hogy is nézett ki az ásatások vége felé, az 1960-as esztendők tájékán a Vár utca? Ha az ember áthaladt a Szombathely felé futó vasútvonalon, és Kiskanizsa irányába indult, akkor az utca jobb oldalán a szeszgyár (ma a város szemetét kezelő cég hulladékudvarának területe), majd a Kőolaj és Földgáz Bányászati Vállalat (a Rotary telephelye), utána pedig a Dunántúli Kőolajipari Gépgyár gyártelepe volt látható. Az utca bal oldalán a TA­NÉP, a geofizika, a malomipar, végül pedig az üveggyár (ez éppen szemközt a DKG-vel) épületei sorakoztak. E terület ma is rendkívül vizenyős, és itt állt évszázadokkal ezelőtt egy mély tóban, egy szigeten megépítve, délkeletről észak felé elnyúlva a vár, amely a XVI. század második feléig egy téglalap alakú, gótikus erődítmény volt, majd az 1600-as esztendőkre a híres teknősbéka alakzatot vette fel.

Az 1300-as esztendők elején épült várkastély egy 36×38 méter nagyságú, szabályos alaprajzú, belső tornyos épülettömb volt, amelyről elsősorban a Méri István-féle várásatási munkálatokból van tudomásunk. A régész az egykori szeszgyár központi épülettömbje alatt egy szabálytalan négyzet alakú, zárt udvaros várkastélyt tárt fel. Ennek déli oldalából nagy méretű kaputorony lépett ki a fal síkja elé, az udvarát pedig árkádos folyosó övezte. Ez a tulajdonképpen négyzet alakú, a négyzet sarkain tornyokkal rendelkező kastélyszerűség lett aztán a későbbi kanizsai vár magja, a belső vár tulajdonképpen. Ezt erősíti meg az 1560-as évek végén keletkezett első teljes és részletes felmérés Kanizsa váráról – még a nagyszabású átépítése előtt – amelyet Giulio Turco készített. A kanizsai várkastély 1321-től már biztos, hogy az Osl család tulajdonát képezte, amit két esztendő múlva Károly Róbert adománylevele hivatalosan is szentesített.

Ekkor Osl Lőrinc a családja birtokainak központjává Kanizsa várkastélyát tette, és a família nevét is Kanizsaira változtatta, bár valószínű, hogy az új név használatbavételére csak az 1330-as évek táján került sor, sőt, egyes források szerint a családot még évtizedekig Oslnak, illetve Csornainak is említették.

Bizonyosnak látszik, hogy Lőrinc az 1320-as évek derekán a várkastélyt a keleti oldalon, vagyis a Kanizsa falu felől eső részén, az ott folyó patak jobb partján egy elővárral egészítette ki. Ez az elővár kezdetben egy földsáncszerűség (földből épített bástya) lehetett, amely által a Kanizsa patak vize immár az erődítményen folyt keresztül: e folyócska a következő évszázadokban is kettészelte az erősséget, jól elkülönítve egymástól a belső (a kastély) és a külső várat. E patak szélessége körülbelül 8-10 méter lehetett, tehát egy gyalogsági rohamot is biztos, hogy meg tudott akasztani. Az immár a vár belsejét képező vízfolyás partját két-három sorban elhelyezett, kihegyezett cölöpökkel verhették ki, amelyek 1-2 méterrel meredhettek ki a vízből, tovább nehezítve egy várkastély elleni rohamot.

Ugyanekkor a Kanizsa patak régi medrét feltöltötték, ami által a vár „udvara” a vízfolyás mindkét partján jelentősen megnagyobbodott. Feltételezhető, hogy már ekkor megépült a várkastélyt és az elővárat összekötő, felvonható fahíd is, amelyet a Kanizsa patak vár területén átfolyó medrének közepén ácsoltak össze. A vízben álló, összeköttetést biztosító magas és erős fatornyon át mindkét oldalról egyszerre felvonható, fából épült híd tette lehetővé a közlekedést. Az elővár megépülése után következő évtizedekben az egész kanizsai erősség terjeszkedni kezdett (déli irányba), az eredeti falak vonalában újabb falak és őrtornyok épültek. Az alsó várból a felsőbe (tehát a várkastélyba) való bejutást felügyelő legmagasabb toronyba állandó őrség került az átjárás ellenőrzésére. Ezekből az új őrhelyekből be lehetett látni az egész mocsárvidéket, tehát lehetetlenné vált az erődítményen való váratlan rajtaütés. A vár megerősítésével és az Osl család központjává válásával a kanizsai vár földjei és a környező kis falvak is újra benépesültek.

Fontos megemlíteni, hogy a Kanizsa patak által mesterségesen elválasztott belső és külső vár rendszere oly mértékben bevált, hogy évszázadokkal később, a XVI. század végi átépítés után is alkalmazták. Ekkor az immár teknősbéka alakú, ötszögű vár kétbástyás, magasabban fekvő keleti részét (a Kanizsa faluhoz közelebb eső, a kastélyt is magában foglaló belső várat) az új falak mentén is vizesárok választotta el a nyugati alacsonyabb, de nagyobb, hárombástyás várrésztől (a külső várként funkcionáló alsó vártól).

(Folytatjuk)