Négy zalai egyesület és két vállalkozás támogatta a petrinjaiakat

A nagy értékű szállítmányt már el is juttatták a célállomásra.

- A kezdeményezés négy egyesület – a Most, vagy Soha Egyesület, a Bázai Vadász Egyesület, a Bázakerettye és Térsége Bányász Művelődési Egyesület, valamint a szintén bázakerettyei székhelyű Zalai Dombság Turizmusáért Közhasznú Egyesület – összefogásával valósult meg. Az adomány kiszállításához a Kistolmács Jövőjéért Közhasznú Egyesület ajánlotta fel kisbuszát – mondta lapunknak Lukács Vilmos, a letenyei Most, vagy Soha Egyesület elnöke. – Hetvenöt darab különböző méretű elektromos fűtőtestet – amelyet a 4 egyesület adott össze -, két darab új és egy használt aggregátort, illetve magánszemélyek felajánlásából sok gyerekjátékot, ruházatot, némi élelmiszert, konyhai eszközöket vittünk Petrinjába, az üzemanyagot és az útdíjat a vállalkozásom finanszírozta.

Lukács Vilmos elmondta: Sziszek megye települései – ahol Petrinja is található – elég szegényes képet mutatnak, mivel a délszláv háború idején a térségben jelentős hadi események zajlottak és sok a lakatlan, rossz állapotú ház. A szerbek a térséget több éven át uralták, mire a horvátoknak sikerült visszafoglalniuk. A lakosság jelentős része ez idő alatt elhagyta az otthonát és soha többé nem tért vissza. Új betelepülők pedig azóta sem igen érkeznek, mivel a háború alatt megszűntek a környéken munkát adó üzemek és gyárak. Petrinjában például működik egy húsüzem, ami a háború előtt 4000 embert foglalkoztatott, ma már azonban csak 300 embernek ad munkát. Akik nem mentek el innét, azok csak lokálpatriotizmusból maradtak, vagy mert nem volt más választásuk. Az utcákon az embereket figyelve is látni, hogy eléggé elgyötörtek, fáradtak, keserűek.

- Miközben haladtunk az autóval, tekintetünkkel kerestük a földrengés nyomait és ahogy közeledtünk Petrinja felé, egyre több lett a leomlott tűzfal és homlokzat, beszakadt, vagy javított tető – vette át a szót Hajdár Lászlóné, a három bázakerettyei egyesület tagja. – Az első benyomásom az volt, hogy ezek a házak többségében már amúgy is bontásra érettek voltak, sokban közülük talán már nem is lakott jó ideje senki. Aztán beértünk Petrinjába, a körülbelül 15 ezer lakosú kisvárosba. Az első, amit megláttunk a város szélén, a Vöröskereszt által felépített sátortábor volt, mely jelen pillanatban több száz ember lakóhelye. Láttunk még sok, viszonylag épnek tűnő ház udvarán lakókocsikat és konténereket. Nem is nagyon értettük, hogy miért, hiszen nem voltak rossz állapotúak a házak. Minderre aztán később magyarázatot kaptunk.

- Ahogy beljebb értünk a városkába, egyre több volt a sérült ház, vagy amelyiken látszott, hogy most lett “befoltozva” – mesélte Lukács Vilmos. – Szinte minden második ház előtt törmelékkupac hevert, ami arról árulkodott, hogy ott is történt valami, de ettől függetlenül már viszonylag rend van az utcákon és a házak körül. Aztán találkoztunk Goran Brebric-csel, akivel előzőleg egyeztettünk az adományok átadásáról. Szeretnék róla is mondani pár szót. Mindig mosolyog, de érezni rajta, hogy belül sír. Születése óta Petrinjában él, átélte a délszláv háborút, amiben több családtagját elvesztette. A háború után alapított egy újjáépítő csapatot, 150-200 önkéntest mozgatott meg, hogy helyreállítsák a várost. Most a földrengés után ismét ugyanezt tette. Önkéntes csapatával egy hónap alatt több, mint száz háztetőt javított meg, de mint kiderült, sajnos, több esetben feleslegesen, mert a közben megérkező statikusok számos ingatlannal kapcsolatban kijelentették: le kell őket bontani, mert életveszélyessé váltak, szinte elcsavarodtak. A lakók – vagy inkább volt lakók – elmondása szerint a bútorok a házban faltól falig “közlekedtek”, először egyik irányba, aztán a másikba. Mutattak videókat és képeket is, amik rögtön a rengés után készültek. Borzalmasak voltak. Most is láttunk olyan fürdőszobát, aminek a mennyezetén egy lyuk tátongott, ki lehetett rajta látni a szabad égre. Ezekben a házakban egy hónapja még emberek, családok éltek. Egy pillanat alatt elvesztették szinte mindenüket és ezidáig nem kaptak hathatós segítséget. A kormányuk még mindig nem döntött arról, hogy milyen módon tudná segíteni őket, a segélyként kapott építőanyagoknak kamionnyi mennyiségben nyoma vész és nem jut el azokhoz, akiknek szüksége lenne rá, ami szerintem mélységesen felháborító. A még használható, bontott anyagokból próbálnak dolgozni. Szerencsére, azért vannak, akik segítenek és önkéntes munkaerők jönnek még külföldről is. Hullafáradtak az emberek és lehetőségük sincs kipihenni magukat, mert a többségüknek nincs hol.

Azt már újra Hajdár Lászlóné mondta el: az egyik ház tulajdonosai most az ingatlanuk mögött lévő kis lemezstúdióban húzzák meg magukat, mert az valami csoda folytán nem károsodott akkora mértékben. Ez nem nagyobb 3x3 méternél, csak egy kihúzható kanapé fér el benne. Itt alszanak, konyha, fürdőszoba nélkül. És fogalmuk sincs, hogyan tovább...

- A bontásra ítélt házakból leszerelvényeznek mindent, ami használható, kibontják a nyílászárókat, hogy később még hasznosítani tudják – magyarázta. – Sok, kívülről látszólag épnek tűnő ház is bontásra van ítélve, mert elmozdultak a falai, megrepedt a mennyezet és így tovább. Az elektromos fűtőtestekre azért van szükségük, mert a sátrakba, lakókocsikba, konténerekbe csak áramellátással működő fűtést tudnak berakni, sőt a házakba is, mert a kéményeket még nem építették újjá. Nagyon hálásak a segítségért, könnyezve vették át tőlünk az adományokat.

Lukács Vilmos végül megjegyezte: a kisváros főutcáján szalaggal és kereszttel jelölték meg azokat az épületeket, amelyek bontásra vannak ítélve, ez körülbelül az utca egyharmada. A többi a szakemberek szerint még felújítható.

- Gorán mesélt kicsit a háborúról is, de szerinte ez rosszabb volt, mint a háború – mondta a Most, vagy Soha Egyesület elnöke. – Mert a háborúban tudták, hol van az ellenség, merre nem szabad menni, de most nem. Szinte minden nap vannak utórengések, az emberek félnek. Rossz a helyzet, nagyon rossz. Ám aki maradt, az már marad is, segítenek egymásnak és élni fognak, bármi történjék!