Feiszt Ottó: Egy élet fénylő vadászemlékei

Imígyen vezeti fel Három vadkan című novelláját a Fénylő vadászemlékek címet viselő kötetében Feiszt Ottó, a Zalaerdő Zrt. volt vezérigazgatója, az Országos Magyar Vadászkamara korábbi elnöke, aki úgy gondolta: nem érdemtelen egy hosszú, élményekben gazdag vadászélet emlékeit papírra vetnie.

– Három cikluson át, 1998-tól 2014-ig voltam a vadászkamara elnöke, azt megelőzően pedig 4 évig alelnökként tevékenykedtem – idézte fel szakmai pályafutását Feiszt Ottó. – A Zalaerdő Zrt.-nél 27 évet töltöttem el, 10 évig vadászati felügyelő voltam, s 17 évig vezérigazgató. A családban, a felmenők között apai és anyai ágon erdészeket találhatunk, apám is mindig erdőmérnök szeretett volna lenni, előszeretettel olvasott vadászkönyveket, és ezt az egészet így – a jelek szerint – sikeresen „belém oltotta”. Már gyerekkoromban szívesen és örömmel lapozgattam a könyveit, mindig tetszettek bennük a szarvasok. Olyannyira, hogy amikor az iskolában megkért az egyik lány, hogy valamit írjak az emlékkönyvébe, én egy szarvast rajzoltam bele… Nagyon érdekelt a vadászat és az erdészet is, végül erdőmérnökként diplomáztam, és pályafutásom első 10 évét Salomváron töltöttem el az ottani termelőszövetkezetben, ahol gyakornokként kezdtem, erdészeti ágazatvezető voltam, amikor eljöttem. Ott kezdtem el vadászni is. Közben elvégeztem a vadgazdálkodási szakmérnöki képzést, és akkor már arra készültem, hogy valahol majd a vadászatban helyezkedem el. Ekkor jött egy váratlan és visszautasíthatatlan ajánlat: a Zalaerdő olyan erdőmérnök szakembert keresett, aki ellátja a vadászati felügyelő munkáját. Így kerültem a céghez 1984-ben.

A szakember a vadgazdálkodás szinte valamennyi szegmensében, szakmai grémiumában tevékenykedett pályafutása során, és a vadgazda mérnökképzés vizsgabizottságának is tagja volt a soproni egyetemen, ahol címzetes egyetemi docensi címmel ismerték el oktatómunkáját. Nyugdíjas éveiben pedig a sportvadászok képzésében vett részt, büszke rá, hogy 50-60 vadász az ő kezei alól került ki.

– A kamara is célként fogalmazta meg, hogy közel vigye a vadászatot a fiatalokhoz – folytatta Feiszt Ottó. – Svédországban a 10 milliós népességből körülbelül 300 ezer fő vadászik, nálunk a hasonló méretű populációból 65 ezer. Egy évtizeddel ezelőtt Svédországban is az volt a jellemző, hogy szinte lasszóval kellett fogni azokat a fiatalokat, akiket érdekelt a vadászat, aminek ott komoly szerepe van: az egyre növekvő rénszarvas-populáció gyérítése. Szerencsére ma már Magyarországon is folyamatosan emelkedik a sportvadászok száma. A legnagyobb problémát egyébként abban látom, hogy a fiatalok nagyon elszakadtak a természettől. Nemigen tudják, miért van szükség a vadászatra, hogy miért kell vadászni, nem ismerik a fajokat, a madarakat, a fákat. Ezért én mindenkit arra biztatok: ismerje meg az őt körülvevő világot, a növényfajokat, a madarakat, és ezzel együtt fogadja el, hogy vadászni szükséges, mert ha nem szabályoznánk a vadállományt, az gyakorlatilag a fejünkre nőne, és még a mostaninál is nagyobb károkat okozna a mezőgazdasági kultúrákban. Az igaz, hogy visszatelepedett az országba a farkas, a medve, de dőreség azt várni, hogy a két faj majd szabályozza a több 100 ezres vaddisznó-, vagy szarvas­állományt. Persze, lehet erre azt mondani, hogy meg kell várni, amíg a farkasok és a medvék elszaporodnak annyira, hogy be tudják tölteni ezt a szabályozó szerepet, de ne legyenek kétségeink afelől, hogy a túl nagy ragadozópopuláció meg a haszonállatainkra jelentene veszélyt.

Apropó szarvas: Feiszt Ottó első, a nemrég elhunyt Varga Ernővel közösen írt könyve 2015-ben jelent meg A zalai gímszarvas címmel. Ez szakkönyv volt, de már akkor gondolt arra, hogy vadászélményeit megosztja az olvasókkal egy novelláskötetben.

– Szándékom szerint a kötet, pontosabban a benne szereplő közel 40 novella nemcsak a vadászoknak, hanem a természetszerető embereknek is tud maradandó élményt nyújtani – jelezte a szerző. – Életem során rengeteg vadászélménnyel gazdagodtam, s nehéz volt ezek közül válogatni, de ahogy a nagy számú elejtett vadból jó eséllyel adódhat csúcstrófea, úgy a sok megélt élmény közül is felragyoghatnak a legszebb, „fénylő vadászemlékek” – nem véletlenül kapta ezt a címet a kötet. Először úgy terveztem, hogy csak a magyarországi vadászataimról írok, de végül csehországi, finnországi, erdélyi, oroszországi vadászatok, ausztriai mormotavadászat, valamint a medesi csodaszarvas története is bekerült a repertoárba. A kötetet Csiszár József vadászfestő illusztrálta rendkívül professzionális módon. Ő dolgozott a herendi porcelángyárban is, ahol vadászati témájú gyönyörű vázákat és tálakat készített. Abban bízom, hogy ezek a grafikák vizuális élményt jelentenek majd az olvasók számára, s ezzel a szándékkal én is igyekeztem érzékletesen, olvasmányosan papírra vetni az emlékeimet. Remélem, sikerült – mondta.

Döntsék el az olvasók, álljon itt egy rövid részlet a Szezonvégi bika című novellából:

„A lakodalom még nem ért véget az erdőn, de a násznép már átmulatta az éjszakát. Szeptember végén jártunk. Az igazi nagy küzdelmek elcsendesedtek. Hajnalonta még fel-felcsattantak a hangok, s egy-egy talpon maradt bajnok újult erővel űzte-vágta háreme mellől a még mindig vágyakozó vetélytársakat. Múlóban volt a szarvasbőgés.”

Feiszt Ottó elmondta: most a vadászati világkiállításra készülő, A vadászirodalom képeskönyve című köteten dolgozik, részt vesz a Zalai vadászati almanach folytatásának előkészítésében, és tervei szerint lesz folytatása novelláskötetének is az afrikai vadászatokkal – csupán abban bizonytalan még, hogy mikor. Mert az idő az igazi úr.