A magány mögött ott az egész univerzum – kilenc éve hunyt el Fischer György szobrászművész

Fischer György szobrászművész posztumusz Zalaegerszeg díszpolgára címet kapott a közgyűlés döntése értelmében. Bárkit kérdeztem, ez volt az egyszerű és egyöntetű válasz: megérdemelte.

Fischer György művészi kvalitását szinte mindenki ismerte a városban, alkotásai sohasem hagyták hidegen az embereket. Érdekes módon vagy nagyon szerették vagy idegenkedve, kétkedve fogadták kisplasztikáit, köztéri szobrait. Ha szakmailag nézzük, dr. Kostyál László, a Göcseji Múzeum igazgatója művészettörténészként egyik tanulmányában így fogalmazott: kisplasztikáiban olyan hangulatok, tulajdonságok vannak, amik mindenkiben ott rejlenek. Tükröt tart elénk – esendő, ám szeretni való emberek elé.

Fanyarság, groteszkség, irónia – ez volt jellemző rá, vallotta maga a művész. Egyik utolsó beszélgetésünk az Európa téren elhelyezett Ivókút című köztéri szobrának kihelyezése előtt, a műteremben folyt 1999-ben. „Nálunk többnyire csak művésztelepeken vagy pályázat útján lehet egy kicsit elkalandozni. Az eddigi szabadtéri munkáim mind emlékmű jellegűek voltak. Ez az első eset, amikor a saját formavilágomra hagyatkozva állhatok a nagyközönség elé” – nyilatkozta akkoriban a Zalaegerszeg hetilapnak. Akkor említette azt is, hogy jó lenne folytatni a rajzolást – a terrakotta-szobor, dombormű- és ónszoborkísérletek mellett.

Németh Klára, az egykori társ művésztanárként ismert Zalaegerszegen, jelenleg Gödön él. Őt kérem először, ossza meg gondolatait.

– Amikor Gödre költöztünk, sikerült néhány kiállítást szerveznünk neki a környéken. Nagyon nagy sikerű volt a dunakeszi és a nagymarosi bemutatkozása – mondta a telefonban Klára, megjegyezve, még Zalaegerszegről is érkeztek látogatók. – Tudod, nagyon sokszor feltettem magamnak azt a kérdést, hogy bár nagyszerű és elismert szobrász volt, valami miatt csupán a szűkebb pátria és a szűkebb szakma ismerte igazán. Érdekes, hogy lányunknak, Juditnak teljesen más irányt vett az élete, ő főleg Budapesten elismert, s az egyetemi ösztöndíjaknak köszönhetően világlátott lett. Bence fiunknak is sok belföldi-külföldi megkeresése van. Számomra az az érdekes, hogy Fischer György szobrászati életműve valahogy nem került be az országos köztudatba. Nekem ez kicsit fájó pont, ám nagyon örülök a mostani elismerésnek. A gyerekekkel beszélgetve arra a végső konklúzióra jutottunk, hogy Budapestre születni kell, valahogy másképp megy itt minden, mint vidéken. A nagyvárosi, fővárosi kapcsolatok határozzák meg nagyban a művészek szakmai helyzetét. Abban reménykedem, hogy Zalaegerszeg méltónak érzi ezt az életművet arra, hogy egy állandó tárlatot hozzanak létre, a hagyatékát kezeljék.

– A gyerekek méltó örökséget kaptak, gondolom. Judit elismert festőművész, Bence pedig építész lett, látványtervezéssel foglalkozik.

– Igen, ők ebben a nyüzsgő környezetben nőttek fel. Én már reggel korán lent voltam a műteremben, az édesapjuk pedig késő estig. Nem volt vasárnap vagy ünnepnap, az alkotói vágy ott élt minden zsigerünkben. Gyerekeink, ha lenéztek a harmadik szinti galériáról, azt látták, hogy jöttek-mentek a vendégek és állandóan folyik a munka. Ők ezt örökölték, hogy folyamatosan mozgásban vannak, örömmel és természetesen élik meg hivatásukat.

Fischer Judit és testvére, Bence vette át a díjat a városházán. Judit szerint szülei élete mindenképpen meghatározó volt számukra.

– Hogyan emlékszem apára, mi volt rá igazán jellemző? A humor mindenképpen, és hogy nagyon tömören, szűkszavúan beszélt. Lényeglátó volt, ahogy anya és én is – válaszolt Judit, aki jelenleg párjával és kislányával Budapesten él. – A kilencvenes években sikeres szériájuk volt, ezt láttuk és nem féltünk a művészvilágtól. Gyerekként persze akkor úgy éreztük, hogy számunkra már nagyon unalmas, amikor a nyaraláson másról sem beszélünk, csak a gótikus templomokról, de így utólag visszatekintve egyáltalán nem bánjuk ezt a muníciót.

– Milyen érzéssel léptél be abba a művészeti iskolába, amit többedmagával édesapád hozott létre?

– Tanított, és velem kicsit szigorúbb volt, mint másokkal. Az Ady-iskola egyik nehézsége talán az, hogy egyszerre általános és művészeti gimnázium. Sok a közismereti óra, de jó lett volna még több szakmai óra. Apa egyébként tisztán művészetit szeretett volna, de örülünk, hogy ilyen formában is megvalósulhatott ez a képzés Zalaegerszegen. Büszke vagyok, hogy szüleim nyomdokaiba léphettem.

Néhány csöngetés után vette fel a telefont Gilián Istvánné Judit. Ismeretlenül is megköszönöm, hogy gyermekkori emlékeit osztja meg velünk a művész nővére.

– Én nem örököltem férfiszabó édesapám szépen rajzoló tehetségét, annak viszont nagyon örülök, hogy Gyuri igen, és hogy ennyire sikeres lett. Már pici gyerekként megmutatkozott a talentuma, amikor bekuckózott édesapám műhelyébe, és a divatlapokból másolta a régies öltözetű hölgyeket. Szüleim nem tiltották és féltették ettől a pályától, hanem támogatták. Édesanyám nagyon szomorú volt, amikor viszonylag fiatalon elvesztettük, nehezen fogadta el, hogy nincs többé. Nagyon szerettem az öcsémet és szeretem most is. Mindig mindenkit meghallgatott. Nem volt bő­beszédű, így gondolatát, érzelmét a szobraiban kaptuk vissza. Megőriztünk minden tőle kapott darabot.

Végül álljon itt egy régi jó barát vallomása. Kondor Zsolt irodájába belépve „Az álló nő” (2005) néz vissza ránk, amit a Munkácsy-díjas művésztől rendelt.

– Nagyon kedvelem Klára tűzzománcait, az ő révén ismertem meg Gyurit – nosztalgiázik a mérnök végzettségű gyűjtő. – Eleinte érdekesnek találtam a szobrait, aztán annyira megfogott a művészete, hogy elkezdtem gyűjteni az alkotásait. Lányaim imádják a műveit, így természetessé vált, hogy egy-egy alkalomra tőle vagy Szabolcs Pétertől vásároltam ajándékot. Gyuri nagyon keveset és megfontoltan beszélt, ám amit mondott, annak ereje volt. Képesek voltunk órákon át egymás mellett ülni, borozgatni úgy, hogy öt mondatot váltottunk, miközben én bóklásztam a szobrok között. Még a fiatalkori szénrajzait is megmutatta, ennyire bizalmába fogadott. Sokat jártam nemesszentandrási otthonában, ahol szinte mindent maga barkácsolt. Nem kellett neki modern kommunikációs eszköz, nevetve mondta, hogy esténként lemegy a kocsmába, ott minden információt összegyűjt. Érdekes momentum, hogy halála előtt néhány nappal valami sugallattól vezérelve meglátogattam. Éppen egy nagyobb megrendelésen dolgozott, de zaklatott volt valami miatt, ritkán láttam ilyen idegesnek. Megbeszéltük, ha Gábriel József hazaérkezik Amerikából, akkor nálam bográcsozunk. Aztán jött a szomorú hír, nem akartam elhinni. Egy hihetetlenül tehetséges és különleges embert vesztettünk el. Úgy érzem, hogy valahol végtelenül magányos volt, egyedülálló, miközben művészete univerzális, túlmutat időn és téren.