Zalabesenyő honvéd századosa: Skublics István

A császári katonaságnál 1844-től kadétként szolgáló s onnan 1847 őszén leszerelő Skublics István a Zalaegerszeg melletti Besenyőben – a nagybátyjuktól, Skublics Imrétől örökölt családi birtokon gazdálkodó bátyjánál, Gábornál – tartózkodott 1848 márciusában. Amikor a pesti forradalom hírére március 21-én Zalaegerszegen is megkezdődött a nemzetőrség szervezése, az elsők között írta be nevét a város önkéntes nemzetőreinek névjegyzékébe. Miután pedig május derekán kezdetét vette az első honvédzászlóaljak felállítása, és felszólították a sorezredek tisztikarát, valamint a kilépett vagy nyugalmazott tiszteket, hogy jelentkezzenek szolgálatra az újonnan szervezendő alakulatokhoz, Skublics István is felvételét, illetve tiszti kinevezését kérte a honvédsereghez. István nádor királyi helytartó Batthyány Lajos miniszterelnök ellenjegyzésével június 19-én nevezte ki hadnagynak a Győrben alakuló 5. honvédzászlóaljhoz. 

Az 5. honvédzászlóaljat főleg Győr, Komárom és Esztergom megye önkénteseiből szervezték, de Pestről is irányítottak át hozzájuk 455 főt. A kellőképpen felfegyverzett, katonai felszereléssel és ruházattal azonban csak részben ellátott alakulat 1848 augusztusától 1849 januárjáig a szerb lázadók által veszélyeztetett Délvidéken, Verbász és Futak térségében szolgált. Részt vett Szenttamás augusztus 19-ei sikertelen ostromában, majd a szerb betörésekkel szemben védte a magyar településeket. Skublics István szeptember végéig hadnagyként osztozott az alakulat önkénteseinek sorsában. Szolgálatának részleteit nem ismerjük, teljesítményével mindenesetre elégedettek lehettek a felettesei, mert Mészáros Lázár hadügyminiszter szeptember 22-én főhadnaggyá nevezte ki, november 18-án pedig századossá léptette elő. 

Az 5. honvédzászlóalj a Délvidék kiürítése után, 1849 januárjában Szabadkáig vonult vissza, márciusban pedig részt vett a Bácska és Bánság felszabadítására indított hadjáratban. Skublics István százados valamikor március folyamán előőrsi szolgálatra indult Szabadkáról a szerbek ellen, a Topolyánál történt összecsapásban azonban a jobb lábán puskagolyótól sebesülést szenvedett. Sebe miatt átmenetileg nem vállalhatott fegyveres szolgálatot, ezért április elején irodai munkát kapott: a szabadkai rögtönítélő bíróság katonai tagjává nevezték ki. Május végéig a délvidéki fegyveres felkelésben s az azt követő rablásokban és gyilkosságokban részt vevő szerbek és németek felett kellett ítélkeznie, majd június elején visszatért az Újvidék térségében állomásozó alakulatához. A továbbiakban ő is részt vett az 5. honvédzászlóalj harcaiban, és különösen július 23-án, a mosorini szerb sáncok elleni támadásban tüntette ki magát. Július második felében zászlóaljának ideiglenes parancsnoka volt, s vitézségért valószínűleg ekkor kapta meg a Magyar Katonai Érdemrend III. osztálya kitüntetést. 

Vetter Antal altábornagy augusztus 2-án kelt előléptetési felterjesztésében Skublics István százados őrnaggyá és az 5. honvédzászlóalj parancsnokává való kinevezését javasolta a Hadügyminisztériumnak, annak azonban nincs nyoma, hogy a kinevezés jóváhagyása megtörtént volna a fegyverletétel előtt. (Skublics István nem tudott az esetleges őrnagyi kinevezéséről, élete végéig honvéd századosnak vallotta magát, és kivétel nélkül így emlegették az egykorú, 1849 utáni kéziratos vagy nyomtatott források is.) 

Az 5. honvédzászlóalj Borosjenőnél, 1849. augusztus 20-án tette le a fegyvert. Ott esett hadifogságba Skublics István százados is, akit császári sorozóbizottság elé állítottak, az azonban – vélhetőleg sebesülése miatt – alkalmatlannak találta a katonai szolgálatra, és hazaengedte az otthonába. (Skublics a fegyverletételnél a derekára tekerve mentette meg az alakulat zászlaját, melyet a kiegyezés után a győri honvédegyletnek ajándékozott.) Besenyőbe visszatérve bátyja gazdálkodását segítette, 1851 szeptemberében azonban – szabadkai vészbírói ténykedése miatt – a császári hadbíróság elé idézték. A haditörvényszék bűnösnek találta 30 „jóérzelmű” (császárhű) személy feletti halálos ítélet meghozatalában, ezért november 19-én kötél általi halálra ítélte. Büntetését I. Ferenc József 1852 márciusában 10 év várfogságra mérsékelte. Évekig a komáromi erődben raboskodott, végül 1857 májusában amnesztiával szabadult a csehországi Josefstadt várbörtönéből. 

Zalába hazatérve 1858-ban megházasodott és átvette bátyjától a család besenyői birtokát. A továbbiakban mindvégig Besenyőben élt és gazdálkodott családjával. Az 1867-es kiegyezést követően számos társadalmi és közéleti tisztséget viselt, elnöke volt többek között a Zala megyei Honvédegyletnek is. 1872-től 1874-ig a Zalaegerszegi járás szolgabírójaként, 1876-tól 1889 végéig pedig Zala vármegye Közigazgatási Bizottságának tagjaként tevékenykedett. Tartalmas, tevékeny életének 73. évében, 1899. január 21-én hunyt el Besenyőben, s a besenyői temető kápolnájának szentélye alatti kriptában helyezték örök nyugalomra.