Indulás a frontra 1942 tavaszán

Magyarország korábban, 1941-ben csak korlátozott erőkkel vett részt a Szovjetunió elleni háborúban. Az Ukrajnában harcoló magyar Gyorshadtestben még nem voltak zalai egységek, és 1941 őszén is csupán egy csökkentett létszámú alakulat, a zalaegerszegi 47/III. zászlóalj vonult ki megszálló feladatokra, a németek által elfoglalt ukrán területekre. 

A villámháborús (Barbarossa) haditerv meghiúsulása és az 1941/1942 telén bekövetkezett szovjet ellentámadás arra késztette a német hadvezetést, hogy az 1942 tavaszán tervezett újabb támadó hadművelethez a korábbiaknál sokkal nagyobb arányban vegye igénybe a szövetséges haderőket, köztük a magyar honvédséget is. Ribbentrop német külügyminiszter előbb a magyar hadsereg egészének, majd legalább a felének részvételét követelte a magyarlakta területek (Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és Délvidék) visszacsatolásának korábbi támogatása fejében. A magyar politikai és katonai vezetés a Magyarországgal rivalizáló, Hitler kegyeit kereső Románia miatt szintén kényszerhelyzetben volt, méghozzá kétszeresen is. Nem engedhették meg, hogy a románok jelentősebb mértékű háborús részvételükkel nagyobb befolyást szerezzenek a németeknél, másrészt viszont tartalékolni kellett a hadsereg javát az Erdély sorsának rendezetlensége miatt elkerülhetetlennek látszó román–magyar fegyveres konfliktus esetére. 

Horthyék a fentiek miatt kényszerű, de szükséges áldozatvállalásnak tekintették a mintegy 200 ezer főnyi 2. hadsereg frontra küldését. Kímélni kívánták és visszatartották a tényleges katonai szolgálatot ellátó sorállományúak, illetve a kiképzettebb fiatalabb korosztályok túlnyomó többségét, így a 2. hadsereg legénységének zömét idősebb (családos) tartalékosok, póttartalékosok, valamint a visszacsatolt területek idegen nyelvű katonái tették ki, mintegy tizedük pedig munkaszolgálatos volt. Ugyanakkor viszont igyekeztek a lehető legjobban felszerelni a háborúba küldendő alakulatokat, így azok megkapták az országban rendelkezésre álló ruházat, haditechnikai eszközök és fegyverzet csaknem felét. Ez, a magyar viszonylatban minden korábbinál korszerűbbnek és teljesebbnek számító felszerelés persze jóval elmaradt a német és a szovjet hadseregétől, de ne felejtsük el: a magyar honvédség nyílt fejlesztése (létszámbővítése és komolyabb felfegyverzése) alig négy évvel korábban vette csak kezdetét! 

Zala megyében 1942 márciusában mozgósították a 9. könnyű hadosztály alakulatait, s a tartalékosok bevonultatásával mintegy 13 500 főre töltötték fel a nagykanizsai seregtest létszámát. A 17. és a 47. gyalogezred I. zászlóaljait Nagykanizsán, a II. zászlóaljakat Csáktornyán, míg a 17/III. zászló­aljat Zalaegerszegen állították fel. A hadosztályközvetlen alosztályokat és 9. könnyű tüzérezredet ugyancsak Nagykanizsán, a 9. fogatolt vonatosztályt pedig Keszthelyen egészítették ki hadi létszámra. A zalai alakulatok – a honvédek nyilvános, ünnepélyes eskütételét és búcsúvételét követően – április közepétől május elejéig, vasúti szállítással vonultak el a fenti városokból Oroszországba, a keleti hadszíntérre. 

A zalaújlaki Varga Ferenc Ottó hadapród őrmester, a 47/I. zászlóalj géppuskás századának aknavető szakaszparancsnoka a szüleihez 1942. április 30-án intézett búcsúlevelében így fogalmazta meg a frontra induló zalai honvédek gondolatait: „Lassan elérkezik az indulás ideje. Valószínű, vasárnap este rakódunk be és éjjel indulunk. Lehet, hogy személyesen nem tudok már elbúcsúzni jó Szüleimtől és testvéreimtől, azért levélben köszönöm meg jó Szüleimnek fáradságos munkáját és a sok pénzt, mit rám áldoztak. Kérem jó Szüleimet, hogy ne haragudjanak, ha valamivel megbántottam őket! Isten kezében van a sorsunk. Lehet, hogy visszajövünk, lehet, hogy nem. Bár nem akarok még meghalni, de ha véletlenül elesnék is, vigasztalja jó Szüleimet az a tudat, hogy becsületes halállal haltam meg!” 

Szintén Nagykanizsáról, a 9. könnyű tüzérezred 7. ütegének katonájaként vonult el május 2-án a keleti frontra a vaspöri földműves, Andor Gergely tartalékos tizedes, aki a következőket jegyezte fel harctéri naplójába erről a napról: „Reggel 3 órakor indultunk az állomásra, 7 órára berakodtunk, 10.30-kor indult a vonatunk. Még csak az volt a legnehezebb, amikor [az] ott lévő anyák, siránkozó apák, jajgató anyukák siránkozó hangját hallottuk. Valami nekem is annyira elfogta a szívemet, hogy nem bírtam magamat visszatartani a sírástól.” 

A zalaegerszegi 17/III. zászlóalj harctérre indulását az alakulat géppuskás századának egyik szakaszparancsnoka, Koszorú Imre tartalékos zászlós örökítette meg visszaemlékezésében: „A zászlóaljat Závodszky István százados vezeti hófehér lovon. Kapuőrségnek lekiált: »Kivonulás helye: Nagy Oroszország!« Az őrség tiszteleg, mi díszlépésben vonulunk ki. (Ki gondolta akkor, hogy csupán 40 fővel jön haza – saját lábon – Závodszky István százados, és egy ló sem marad életben a 150-ből!) Az állomáson keserves búcsúzás; síró apák, könnyező, zokogó anyák, testvérek, feleségek búcsúcsókja közben felharsan a kürt: »Imához! Előre!« 1942. május 2-án este 7 órakor kigördül a katonavonat. Énekfoszlányok hallatszanak: »Füstöl a kémény, forog a kerék; jaj, Istenem, visszajön-e még…«”