Nagykanizsa 150 éve lett rendezett tanácsú város

A fenti latin nyelvű megjelölés mögött azonban igen eltérő gazdasági, társadalmi fejlettségű települések álltak; földesurukhoz fűződő viszonyukat és önkormányzati jogaikat tekintve is rendkívül differenciált képet mutattak. A magyar városok törvényileg szabályozott, egységes jogállásának kialakítását az 1848. évi XXIII–XXIV. törvénycikk kísérelte meg. Ennek értelmében az egykori mezővárosok közül ezután csak azok tarthattak igényt városi pozícióra, melyek „első bírósági hatósággal ellátott, rendezett tanáccsal” bírtak. Kanizsán ezzel kapcsolatban nem merülhetett fel kétség, hiszen tanácsa 1848-at megelőzően mindvégig első folyamodású bírói hatóságként funkcionált. Jogosítványai, más mezővárosokéhoz hason­lóan, csak a kisebb értékért folyó polgári peres ügyekre, személyes vitákra, kihágásokra terjedtek ki. A felek meghallgatása, az ítélethozatal a városi tanács feladata volt, ez többnyire a bíró, néhány esküdt és a jegyző jelenlétében történt. Maga a „rendezett tanácsú város” mint fogalom tehát az 1848 előtti időkben gyökeredzik. Az osztrák–magyar kiegyezés megkötését (1867) követően a szabad királyi városokat leszámítva az összes többi település közjogi viszonyairól az 1871. évi XVIII. törvénycikk rendelkezett. Három kategóriát állapított meg: rendezett tanácsú város, nagyközség és kisközség. A magasabb közjogi státusz megszerzésének módozatait és feltételeit – például, ha egy kisközség nagyközséggé, vagy egy nagyközség rendezett tanácsú várossá akart átalakulni – külön paragrafusok tárgyalták. A településeknek záros határidőn belül el kellett dönteniük, hogy milyen formában kívánnak újjászerveződni. Lássuk, melyek voltak azok a leglényegesebb vonások, amelyekben a nagyközség és a rendezett tanácsú város jogállása különbözött egymástól! 
 

Mind a nagyközség, mind a rendezett tanácsú város a törvény értelmében saját belügyeit illetően szabályrendeleteket alkothatott, és ezeket saját, választott elöljárói által végre is hajthatta. Mindkettő rendelkezhetett a saját vagyona fölött, helyi adót vethetett ki, emellett gondoskodnia kellett a községi iskolákról, a községi utakról, valamint a helyi közbiztonságról és a szegényekről. A rendezett tanácsú városok ezenfelül kezelték a piaci, mezei, hegyi, vásári, építészeti és közegészségügyi rendőrséget, a törvény szabta keretek közt eljártak az iparügyekben, valamint a gazdák és cselédeik közötti szolgálati viszonyból keletkezett ügyekben. Állandó árvaszékeik útján gyakorolták az árva- és gyámhatóságot. Míg a nagyközségek a járási szolgabíró útján értesültek a megye rendelkezéseiről és a központi, megyei hatóságokkal csak rajta keresztül érintkezhettek, addig a rendezett tanácsú városok közvetlen kapcsolatban álltak a megyei végrehajtó apparátus fejével, az alispánnal. Az elöljáróság összetételében szintén lényeges eltérések mutatkoztak. A nagyközségek hivatali személyzete általában csak a legszükségesebb tisztségviselőkre korlátozódott: bíró, jegyző, tanácsnokok, pénztárnok, közgyám. A rendezett tanácsú városokban – eltekintve attól, hogy az elöljáróság élén álló személyt nem bírónak, hanem polgármesternek hívták – mindez kiegészült a rendőrkapitánnyal, a fő- és alügyésszel, az árvaszéki ülnökkel, a számvevővel és ellenőrrel, valamint a levéltárnokkal, a városi orvossal és mérnökkel, továbbá a helyi igények szerint esetlegesen rendszeresített más tisztségviselőkkel. A tisztújításokra nézve is adódott egy fontos eltérés. A nagyközségekben az elöljáróságot a választóképes lakosság összessége választotta három évre, kivétel volt a jegyző, aki élethossziglan megtarthatta hivatalát. A rendezett tanácsú városokban a törvény ezt a képviselő-testület feladatává tette, és nem három, hanem hat évre választottak. 

Zala vármegye 1872. márciusi közgyűlése felszólította a megyebeli településeket, hogy az előző évi törvény instrukciói nyomán hajtsák végre a szükséges változtatásokat, és mielőbb alakítsák meg képviselő-testületeiket. A kanizsaiak semmiképpen nem kívántak járási fennhatóság alatt maradni, ezért amikor az itteni polgárokat megkérdezték, hogy nagyközségi keretek között vagy rendezett tanácsú városként kívánják-e tovább működtetni önkormányzatukat, egyértelmű volt a válasz: az utóbbi mellett döntöttek. 
 

Az 1872. március 27-én megtartott önkormányzati választásokon a négy választókerület közül kettőben a Deák-párt, kettőben pedig a „Balpárt”-nak nevezett ellenzék győzött. Végül mégis az előbbiek kerekedtek felül. A törvény értelmében ugyanis a képviselő-testület teljes létszámának (200 fő) csak a felét választották; a másik felét a város legtöbb adót fizető lakosai, az ún. virilisek tették ki. Mivel pedig ezek háromnegyed része kormánypártiakból állt, a testület egészében ők kerültek többségbe. Ezt követően hamarosan a tisztújításra is sor került. 1872. április 18-án a képviselő-testület tagjai a Zöldfa vendéglő nagytermében gyűltek össze, hogy Nagykanizsa élére új tisztségviselőket állítsanak. Halvax József polgármester a város pecsétjének az elnöklő Csutor Imre megyei alispán kezébe történő átadásával jelképesen leköszönt hivataláról. Ezután következett az egyes tisztviselői állásokra történő voksolás. A polgármesteri címért Belus József gyógyszerész és Martinkovics Károly, a Kapornaki járás korábbi főszolgabírája indult harcba. Kettejük közül a képviselők inkább az előbbibe helyezték bizalmukat, így Belus József lépett Halvax József örökébe. Munkájának támogatására a következő tisztségeket rendszeresítették: főkapitány: Albanich Flórián; alkapitány: Szakonyi József; főjegyző: Tandor Ferenc; tanácsos és árvaszéki ülnök: Vágner Károly; előadó tanácsos: Sanveber József; első kültanácsos: Kollarits János; második kültanácsos: Weisz Manó; pénztárnok: Zauschner Henrik; ellen­őr: Oszeszly Antal; számvevő: Juhász György; mérnök: Plosszer Ignác; ügyész: Darás Zsigmond; közgyám: Berényi József; orvos: Rácz Antal; erdőmester: Bottfy Károly; szállásmester: Smettana Ferenc. 

A történtekről tudósító Zala–Somogyi Közlöny megjegyezte, hogy a képviselő-testületi választásnál fellépő két párt itt is éreztette befolyását, de „kevés különbséggel találkoztak a vélemények”, így a választás csendben és rendben folyt le. A cikkíró elégedetten nyugtázta: „Erős meggyőződésünk lehet, hogy oly választottakra bíztuk köz- és magánérdekeinket, jogainkat, szabadságunkat, vagyonunkat, jelen állapotunkat, jövőnket és utódain­kat, akikre teljes óhajjal bízni törekedtünk.” 
 

A képviselőknek jó ideig külső helyszínen – például a főgimnázium rajztermében, tornatermében – kellett ülésezniük, mivel a városháza erre nem volt alkalmas. Már 1836-ban szűknek nyilvánították, 1866-ban pedig ezt írták róla: „olyannyira dűlőfélben van, hogy szakértők nyilatkozata folytán igen közeli veszélytől lehet tartani.” Az új épület hosszas vajúdás után 1873-ra készült el. A hivatalok még az év novemberében beköltöztek, az ottani első közgyűlést 1874. október 23-án tartották.