Szegény gazdagok Zalában

A katolikus plébániák világi patrónusainak elsőrendű feladata az egyházi épületek (templom, parókia, iskolaház) karbantartása, valamint a hitélet szolgáinak (pap, kántor, iskolamester) becsületben tartása és részben javadalmazása volt. E teendők mellé az általa támogatott eklézsiától mint jótevőnek járó kiváltságok illették meg. Külön díszes helyük volt a templomban, áldozáskor először járulhattak a szentséghez, és a legmódosabb kegyurak a saját szentélyükben temetkezhettek. 

1755-ben a török hódoltság idején elpusztult középkori ferences kolostor romjaira Padányi Biró Márton veszprémi püspök kezdeményezésére plébániatemplomot emeltek Zalatárnokon. Az építkezés a tehetős helyi birtokosok, elsősorban Deák Gábor buzgóságát és áldozatkészségét dicsérte. A jólelkű földesúr 1788- ban bekövetkezett halála után kisebbik fia, az egyházat inkább kerülő József örökölte a tárnoki kegyúri méltóságot. Nem csoda, hogy a századfordulón még középszerűnek titulált épületet az 1811-es Somogy-féle jegyzőkönyv már pusztuláshoz közeli, Bőle András püspök 1830-as egyházmegyei látogatása pedig nyomorúságos állapotúnak írja le. Mivel a lázadó reformkor, majd az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukását követő sötét Bach-korszak sem kedvezett a vallásos szándéknak, Isten zalatárnoki háza végveszélybe került. Az áldatlan állapotokról először Huszár István plébános 1860. március 12-én tájékoztatta a cs. kir. Megyehatóságot, és kérte az ügy haladéktalan orvoslását. A megyefőnökség a letenyei szolgabírósággal karöltve igyekezett megoldást keresni, ám támogatás hiányában a felújítási tervnél és költségvetésnél tovább nem jutottak. Két évvel később, 1862 tavaszán a tárnoki pap immáron a zalaegerszegi szolgabírósághoz fordulva panaszával, „miszerint templomuk oly annyira életveszélyes helyzetbe jutott, hogy annak összeomlásától minden pillanatban tartani kell”, a helyzet azonnali megoldását követelte. 

Az eset kivizsgálásával Szalmay József járási alszolgabírót bízták meg, aki március 15-én megjelent Tárnokon, és saját szemével győződött meg a katasztrofális állapotokról. Szalmay a helyszíni szemle után az alábbiakról tájékoztatta Novák Ferencet, Zala megye főispáni helytartóját: „Az egyház fazsindelyes teteje elrothadt, melynek következtében behorpadván az eső és hó a templom boltjáról a téglázatra s az oltárokra gazdagon alászivárog. […] Belsőleg tekintve a templom meszelt falai víztől ázva s bemocskítva van, itt-ott már vakolathullás is észrevehető. Az épület boltozatát helyettesítő roppant vastag fagerendák falba rakott két vége úgy a tetőről reá csurogó víz által azok közepe dudvás, repedezett, meghajlók s lezuhanással fenyegetők. Egy ilyen, mintegy 6 öles gerenda a múlt évben zuhant alá, mely egy fiók oltárt s annak kőből rakott zöm polcát tönkre silányította, mai napig is azon helyzetben szemlélhető. […] A lelkész úr a templom ajtajánál a kórus alatt, melynek vastag boltja ad még csupán biztosítást, egy rögtönzött kis oltárnál végzi az isteni tiszteletet, míg ellenben a közönség szabad ég alatt hallgatja éppen az ajtóban miséző lelkipásztor imáját. A szószék elpusztult, használhatatlan, szóval minden tárgy a végpusztulást ábrázolja.” Szalmay beszámolója után a főispán azonnal intézkedett a roskatag épület hatósági bezárásáról, a vasárnapi szentmisékre pedig a parókia udvarán, egy összetákolt szalmatetős boronaházban került sor. Utóbb erre a példátlan helyzetre „Tyúkól, mint katolikus templom” címmel gúnyos hangvételű írással reagált a korabeli zalai sajtó. 

1863 tavaszán a budai Helytartótanácsról sürgették meg a megyét a templomépítéssel kapcsolatos jelentések felterjesztésére. Válaszul a szolgabíró leszögezte: az anyagiak előteremtésére továbbra sincs kilátás, mivel az egyház védnökei a kegyúri jogaikról lemondtak, a fára hívei pedig szegénységükre és a határt elverő jégeső kártételére hivatkozva a költségek viselésére nem hajlandók. Ezekben a vészterhes időkben, 1863. szeptember 1-jén járt a községben Rómer Flóris bencés szerzetes, jeles régész és művészettörténész, akinek a templom megtekintését mint régiséget Deák Ferenc ajánlotta a figyelmébe. „Sajnálkozva néztük ezen nagyszerű, de egészen puszta és minden belső faragvány nélküli, romba dűlő egyházat, mint a kegyuraság szegénységének nyilvános jelképét” – fogalmazott a látottak alapján nem kis csalódottságának hangot adva a tudós. 

1865 januárjában az illetékes megyei és országos hivatal(ok) többszöri felszólítására a kegyurak sajnálkozva előadták: ők nem feledkeztek meg a kötelességükről, ám „szűk körülményeik oly nyomasztók, hogy napi szükségleteiket is alig fedezhetik”. Ezekben az időkben a Deák család részéről néhai Deák József legfiatalabb gyermekei, Lajos és Szidónia, férjezett Kozáry Lászlóné voltak az egyház védnökei. A Deák testvérek viszonylag jómódban éltek, több száz holdnyi földterületen gazdálkodtak, mégsem jutott a családi kasszából egyetlen fillér sem a nemes ügy felkarolására. Két hónappal később a szombathelyi püspöknek címzett levelében Huszár pap kijelentette: „a tárnoki templom oly botrányos kinézésű, hogy bármily vallású felekezetnek szégyenére válhat, s egyszersmind az erkölcsi romlást is maga után vonja.” 

A felháborító eset nagy port kavart abban az időben. Első ízben a Religio című egyházi és irodalmi folyóirat tárta ország- világ elé Zalatárnok szégyenfoltját: „A plébános úr ennyi sikeretlen fáradozás után nem tudja, mit tegyen; a kegyurak neheztelnek reá erélyességéért; pedig ők fognak a sok lelki kárért felelni. Van őnekik nagyszerű közös korcsmájuk; ezt bizonyos zalaegerszegi zsidó meghatározott évekig haszonbérbe akarta venni oly föltétel alatt, hogy ő a templom fölépítésére szükséges költségeket a kegyuraknak fizetendő haszonbér fejében előlegezi. Az ajánlatot nem fogadták el. Máskor bizonyos társaságban egy tárnoki izraelita megtámadta a járásbeli szolgabírót (egyik kegyúr is jelen volt), hogy miért nem építteti a templomot, ő is szívesen járul hozzá 20 forinttal; a szolgabíró azonban e jámbor lelkű zsidót a figyelmeztetésért megdorgálta, és komolyan rendre utasította.” Ugyanez a cikk a söjtöri hitélet patrónusait hozta fel jó példának, mondván: „Tárnok kegyurai szintén hasonló nevekkel bírnak, s azon politikai elveket vallják, melyek a söjtöri kegyurakban dicsértettek, reményünk van, hogy már a név és a politikai elv miatt is a tárnoki gyászos helyzeteken is segíteni fognak” – utalt a tudósítás írója a haza bölcsére és a zalatárnoki Deákokkal való rokoni kapcsolatára 1865 novemberében. Arenoválást végül több emberöltőnyi hanyagság és egymásra mutogatás után az 1870-es évek első felében sikerült nyélbe ütni. E célból külön építési bizottság alakult, amelynek tagjai – Königmayer Károly zalaegerszegi apátplébános, Huszár István tárnoki plébános, Skublics László zalabesenyői ügyvéd, Tóth Péter gazdálkodó, valamint a Deák család részéről mint régi kegyurak Deák Lajos postamester és sógora, Kozáry László földbirtokos – Dunkler Miklós nagykanizsai kőművesmestert kérték fel a munkára. Az építkezés gyökeres átalakítással járt. Lebontották a korhadt tetőt és födémet, csak a négy fal maradt. Ekkor szüntették meg a templomnak minden csúcsíves jellegét. Kiverték a szentélyben lévő gótikus ablakok kőkereteit, a gerendás mennyezet helyébe pedig barokkos, bolthajtásos hajótető került. A felújítás utórezgéseinek fanyar ódiuma, hogy a kialkudott munkadíjnak csak a töredékét fizették ki a vállalkozónak, aki ezért beperelte a tárnoki kegyurak nevével (is) fémjelzett építési bizottságot.