Zalai honvédek a tyimi áttörésnél

A német hadvezetés hadműveleti terve szerint a Kurszk térségéből kiinduló Weichs Seregcsoportnak (a német 4. páncélos és 2. tábori, illetve a magyar 2. hadseregnek) és az attól délre csoportosuló német 6. hadseregnek az első ütemben Voronyezs általános irányban a Donhoz kellett előretörnie, majd a másodikban a Don és az Oszkol folyók között bekerítendő szovjet csapatokat kellett megsemmisítenie. A német VII. hadtest által támogatott magyar 2. hadseregnek az volt a konkrét feladata, hogy törje át Tyim város előtt a szovjet védelmi vonalat, és Sztarij Oszkol irányában mielőbb nyomuljon előre a Don folyóhoz. A hadműveletben részt vevő magyar seregtestek közül a 9. könnyű hadosztály alakulataira hárult a legnehezebb feladat: Tyimet kellett elfoglalniuk, ám támadási sávjukban, a város előterében egy műszakilag 10–15 km mélységben kiépített védelmi vonal – Tyim előtt közvetlenül egy úgynevezett „harckocsiárok-állás” – húzódott, jelentős erejű szovjet utóvéddel. 

Az 1942. június 28-án hajnalban megindított hadművelet a szovjet védelmi vonalra mért rendkívül heves tüzérségi tűzcsapással vette kezdetét, és az állásokat több hullámban bombázták a német „Stuka” vadászbombázók is. A zalaegerszegi 17/III. zászlóalj 9. puskásszázada ezen a napon Prudok községnél esett át a tűzkeresztségen. A lickóvadamosi Nemes József tizedes, gránátvetős rajparancsnok erről az alábbiakat írta visszaemlékezésében: „Előbb a második vonalban tartalékként meneteltünk (eközben láttuk az első orosz katonát, akit a mieink hátrakísértek), s egyszer csak váratlanul tűzvonalba kerültünk; a szemben lévő domb gerincéről a fák közül, részben azok tetejéről lőttek ránk. Igyekeztünk gyorsan fedezéket ásni, közben feljajdultak első sebesültjeink (köztük például Uti Imre tartalékos [őrvezető], lickóvadamosi lakos). Ekkor kaptuk mi gránátvetősök is az első tűzparancsot: 50 mm-es gránátjainkkal sorozatot adtunk le az említett fák közé. Tűzünk hatásos voltát orosz aknavető viszont-sorozata nyugtázta. Közben beesteledett, a gerincről addig ránk tüzelők visszavonultak, mi pedig előre mentünk, magunk mögött hagyva a gerincen túl elénk tárult kisebb falut.” 

A salomvári Horváth Ferenc őrmester szerint a zalaegerszegi zászlóalj 9. puskásszázada dél körül került a tűzvonalba, amikor az előttük fekvő faluból, a fákról és a padlásokról nyitottak rájuk tüzet a szovjet utóvédek. A falu előtti nyílt terepen kellett előretörni. A támadáshoz való felfejlődéskor mindenki továbbadta az „Előre” parancsot, ám senki nem mert elindulni, inkább a földhöz lapult. Amikor az első golyó elcsattant a füle mellett, Horváth őrmester is megtorpant és letérdelt. Szakasza gránátvetőkkel és nehézpuskákkal kezdte el lőni a falut, hogy lefogják az ellenség nehézfegyvereit. Závodszky István százados, zászlóaljparancsnok a 9. puskásszázad közelében, egy elfoglalt szovjet fedezékből irányította a támadást. Amikor látta, hogy senki sem mozdul, kiállt a fedezék tetejére, puskát ragadott, és cifra káromkodások közepette a lapító katonák mögé lőtt, hogy indulásra késztesse őket.

A 17/III. zászlóalj 8. puskásszázadának őrvezetője, a zalaegerszegi Németh József a következőképpen örökítette meg naplójában a június 28-án történteket: „1/2 5 [óra]kor már ott voltunk a harc színhelyén; a golyók fütyültek, mint megbolygatott méhkasban a méhek. Ahogy közelítettük az orosz állásokat, az út mentén véres testű és halott bajtársakat láttunk, iszonyatos látvány volt. […] egy pillanatra rémület fogott el ennyi pusztulás láttára, de aztán továbbmentünk, minden pihenés nélkül bevetettek bennünket. Borzasztó látvány fogadott bennünket, itt-ott sebesült s halott katonák hevertek, a sebesültek keserves jajgatása kísért bennünket […]. A délutáni órákban erős aknatűzzel kísérve, a muszka, talpára útilaput kötve, megfutamodott, sötétség beálltáig magunk előtt hajtva. Éjjelre egy dombtetőn mi is jól beástuk magunkat. […]. Még az este alkonyattáj[ban] jöttek a német bombázók s vadászok, szép munkát végeztek a visszavonuló ellenségben. A látóhatárt csupa füsttenger borította […]. Mi egymás után lőttük el a fehér világítórakétát, nehogy minket támadjanak meg.”

Horváth Ferenc őrmester úgy emlékezett, hogy a 17/III. zászlóalj a támadás negyedik napjára virradó éjszaka ért Tyim elé, ahol rendezték soraikat. A város peremétől egy-másfél km-re ásták be magukat, és másnap, július 1-jén délelőtt 9–10 órára foglalták el a kiindulási helyzetet. Az őrmester emlékei szerint Tyim valódi orosz város volt, kevés cseréptetős téglaépülettel, annál több fazsindelyes vagy zsupptetős faházzal. A zalaegerszegi zászlóalj előtt elterülő, nagy kiterjedésű peremterületen ritkábban álltak a házak. Délelőtt nem érte tűz a zászlóaljat, és mivel késett a támadási parancs, a honvédek elaludtak, miután beásták magukat. A délutáni támadás előtt alig bírták felébreszteni őket, olyan fáradtak voltak. 

Németh József őrvezető a következőket jegyezte fel naplójában erről a napról: „Még csak itt kezdődött az igazi harc. Déli 12 [óra]kor megindult a nagy támadás a város ellen; bizony nagy erőfeszítést kellett végrehajtanunk, míg a város szegélyét elértük. Akna- és géppuskatűzben törtünk előre, a lövedék fütyült és robbant szerteszét […]. Alkonyatkor már bent jártunk az első házak között. Az előnyomulás nehezen ment, még ehhez hozzájött a sötétség beállta is. Itt most már mindenhonnan fütyültek a lövedékek, robbantak gránátvető lövedékei, irtózatos pánik volt, amely megzavart mindent. Eközben jöttek az orosz Raták, elkezdték bombázni az utakat, szinte felejthetetlen percek következtek. Ezután megkaptuk a visszavonulási parancsot. A felgyújtott házak, mint valami óriási tábortüzek világítottak az éj sötétjében. A város szegélyéig vonultunk vissza, ott jól beástuk magunkat. Az éjszakát ott töltöttük, kosztot csak másnap reggel kaptunk.” 

A 9. könnyű hadosztály július 2-án hajnalban újból támadásra indult Tyim ellen. A kora délelőtti órákban azonban ismét jelentős veszteségeket okozott a zalai seregtestnek a szovjet utóvédek erős ellenállása, ezért a hadosztályparancsnok ideiglenes védelmet rendelt el. Miután a kora délután beérkező felderítő jelentések az ellenség általános visszavonulásáról számoltak be, a hadosztály parancsot kapott a szovjetek által kiürített Tyim átfésülésére, amit azután késő délutánra akadály nélkül végre is hajtottak. 

A 9. könnyű hadosztály a tyimi áttörés öt napja alatt elvesztette személyi állományának mintegy húsz százalékát; legnagyobb részük megsebesült, számosan elestek, néhányan pedig eltűntek. Június 30-án, Sztanovoje környékén, Tyimtől alig 4 km-re sebesült meg a zalatárnoki Gombos József, a zalaegerszegi zászlóalj egyik puskásszázadának honvédje. A bal alsó karját lőtték meg robbanó, úgynevezett „dumdum” golyóval, ami nyílt csonttörést okozott. Két hétig Oroszországban gyógykezelték, majd kórházvonattal szállították haza, és július 16-án érkezett a szombathelyi hadikórházba. Onnan írta testvéreinek az alábbiakat: „A sebesülésem olyan félig súlyos. Bal alsó karomon vagyok átlőve, nyílt törésem van. […] az én sebesülésemről a sok bajtárséhoz képest azt mondhatom, hogy Istenáldás. Mert bizony számtalan [a sebesült], és számtalannak nincsen se keze, se lába; számtalan süket, vak, néma, eszméletlen. Azon kívül bizony nagyon-nagyon azokról még a krónika sem ír, mert bizony csak jelek vannak, hogy itt is volt egy ember. Június 28-án kezdtük meg az áttörést az orosz erődökön, és 30-dikáig, illetve elsejéig ezrekre rúgott a magyar sebesült és halott. Úgy szintén az oroszokból is. Kedves Testvéreim, vigyázzatok, mert nem szabad azt nyilvánosságra hozni, hogy mi történt a fronton. Azon kívül pedig, aki még kint harcol, azoknak a hozzátartozandói kétségbe is esnek. Szóval, Ti tudjátok, és más nem.”