Összefoglaló a zalai népművészet jubiláló egyesülete és háza ünnepi pillanataiból

A javakorabeli életkorba lépett egyesület és a gébárti (lánykori nevén) Kézművesek Háza negyven éve fókuszpontja a továbbélő hagyományok talaján működő tárgyalkotó kultúra művelőinek, kedvelőinek. A számvetést és visszatekintést lehetővé tevő évforduló ünneplése már szeptember 8-án elkezdődött, hiszen ekkor nyílt meg a Keresztury Dezső Városi Művelődési Központ Gönczi Galériájában az a kiállítás, amely a szakkörök, képzések, alkotótáborok eredményeinek keresztmetszetét adja, s amelyet szeptember 30-ig lehet megtekinteni.

Ezen a tárlatmegnyitón Beszprémi Katalin, a Hagyományok Háza Népi Iparművészeti Tanácsadó Testületének elnöke méltatta a zalai népi kézműves mozgalom hetvenes években indult, majd a gébárti  ház 1982-ben kezdődött építésével állandó otthonra lelt szakköreinek, szakképzéseinek s az azokban részt vevőknek egyedülálló értékmentő munkáját.

A vasi származású néprajzkutató a kezdetektől figyelemmel kísérte a zalaiak tevékenységét, hiszen a kitartás, az elhivatottság, amivel Skrabut Éva vezényletével hozzákezdtek a fa, a bőr, az agyag, a textil, a szálasanyag, a fém mint használati tárgyakat produkáló mesterségek újjáélesztéséhez, mondhatni országos ámulatot váltott ki. 1982-ben már létezett a közelben a velemi, azonos profilú ház és csapat, ez lett a minta, amit az évtizedek alatt messze túlhaladtak a zalaiak.

– A múlt értékeit úgy őrzik meg, hogy használhatóvá teszik a jelen számára, az ifjú alkotók bevonása pedig a reményteli jövőbe mutat – mondta Beszprémi Katalin, arra utalva, hogy a díszítő és használati, mindennapi és viseleti tárgyak nem a vitrineknek készülnek, hanem a modern kor igényeit adaptálva találják meg a mában a helyüket. Különösen igaz ez a viseletre, nemcsak a Népi design program segítségével újragondolt parasztpolgári ruhákra, hanem még a cipőkre is.
 

„A borsó meg a héja” címmel rendezett ünnepi találkozó címével szimbolizálja, noha van saját feladatkör, a ház és az egyesület nem lehet meg egymás nélkül. A két vezető, Skarbut Éva és Prokné Tirner Gyöngyi visszaemlékező beszéde is úgy simult eggyé, ahogy a héj simul a borsószemre. A házat együtt építette az akkori zalai kulturális-művészeti élet színe-java, amit az egyesület és a holdudvara töltött meg tartalommal. A szigorú minőség az autentikus forrásokkal fogott kezet, amikor pályázatokat céloztak meg, amikor egykori természetes tudást visszatanító táborok sokaságát szervezték meg, amikor felkutatták, maguk köré gyűjtötték a legtehetségesebb mestereket, amikor mindezek produktumát kiállításokon mutatták be. A folyamat egyre szélesedő közösséget épített fel Gébárton, amely ma már regionális szerepkört tudhat magáénak, jelezve, ha valakik együtt nagyon hisznek valamiben, minden akadály ledől.

A képzések, szakkörök sora hímzés, csipkeverés, nemezelés, fafaragás, bőrözés, kovácsolás, fazekasság, szálasanyag-felhasználás területén teremtett iskolát. A Nemzeti Művelődési Intézet akkreditált tanulóhelyeiként működtek ezek a tárgyalkotó „sejtek”, melyek a Hagyományok Háza hálózatának tagjaiként is szakmai támogatást élveztek.
 

Néhány éve nemzetközi színtérre léptek az Interreg uniós pályázat jóvoltából, de sikeresen használhatták a Csoóri-pályázat és a Népművészeti Egyesületek Szövetsége adta lehetőségeket is.

Több nagy vállalásuk közül kiemelkedik a honfoglalás kori sátor szó szerinti „tető alá hozása”, mely ma már védett helyet kapott Gébárton, nem kell évente többször felépíteni és elbontani. Az évente megrendezett budavári Mesterségek Ünnepe legnépesebb delegációja szinte mindig a zalai, a távoli megyék mesterei olyankor egymásnak adják a jurta nemlétező kilincsét, hogy időzhessenek benne.

Óriási jelentőséggel bír a Kárpát-medencei Sírjelpark is, melybe az ország különböző pontjáról érkező fafaragók készítik az emlékjeleket.  (A 40. évforduló alkalmából újabb hetet avattak.)

Az ősök fogják a kezüket, mondta szombaton Gébárton Kolozsvári István, a Népművészeti Egyesületek Szövetségének alelnöke, jelezve, a zalaiak bizonyították, az intézményesülés és a civil szervezeti forma ellentmondása feloldható, sőt,  elegye jótékony hatással van a célra: a természetes hagyományozódás elmaradását ellensúlyozó visszatanulás révén megőrizni a szakmák, mesterségek ismeretét, szeretetét. Nem romantikus zárvány, hanem eleven közösséget feltételező szövet a zalai népművészek és segítőik által létrehozott értékbázis. Negyven év Csoóri szavaival üzen a népművészet továbbélése felett kétkedőknek: „igazi kétkedéshez igazi tudás kell.”