Zalai „mézügy” a 18. századból

A Nyugat-Dunántúlon is elterjedt volt a méhészkedés. Nemesnépi Zakál György a Zalával határos Őrségről 1818-ban így írt: „A méhéket igen szereti az eörséghi gazda, a méhék pedig e kies vidéket, a szép réteket, berkeket, ház körül lévő gyümöltsösöket”. 

A 18. században a népi méhészkedés kezdetlegesebb formájaként a parasztemberek az erdőn a fákban talált odúkat kivágták és hazavitték, elhelyezve kertjükben, méhesükben. A rajzás során fákra, bokrokra kirepült rajokat rúdra akasztott méhkasba rázták bele. 

A méz felvásárlásával és értékesítésével egyes földesurak és kereskedők – köztük zsidók – foglalkoztak. A jobbágyok számára többször érdeksérelmet okozott, hogy a földesuraknak olcsóbban kellett odaadniuk a mézet, mint amennyiért a kereskedők megvették volna. 1752-ben zalaegerszegi zsidók panasza került a vármegye elé, miszerint három évvel korábban az adószedők általi végrehajtással fenyegetett bakiak könyörgésére 80 forintot adtak nekik, annak fejében, hogy a következő évben mézzel egyenlítik ki tartozásukat. Erre azonban azért nem kerülhetett sor, mert a földesúr, báró Sennyey Antal a méztermést elvette tőlük. 

Zala megyéből már egy 1728-as forrás említ Alsólendván és Egerszegen mézzel is kereskedő zsidókat. Egy 1759. augusztusi tanúkihallgatási jegyzőkönyv szerint másfél esztendővel azelőtt Salamon tárnoki zsidónak boltját és mészárszékét feltörték, és onnan mézet, heringet, bőröket és egyéb portékákat loptak el. 

A következőkben egy olyan, a 18. század közepéről származó zalai dokumentumot ismerhetünk meg, amely bepillantást enged a mézkereskedelem folyamatába. A több szereplőt – három zsidó férfiút, két vármegyei tisztviselőt és egy jobbágygazdát – említő irat létrejöttét az indokolta, hogy ugyanazon mézre követelésbiztosítékként ketten is igényt tartottak. 

Az 1750-es évek közepén Gutorföldén élt egy Jakab Dávid nevű zsidó kereskedő, aki – valószínűleg a környékbeli gazdáktól – mézet kívánt felvásárolni. Mivel nem volt elegendő pénze, egy módosabb izraelitához, a zalaegerszegi ifjabb Dávid Mózeshez (öregebb Dávid Mózes fiához) fordult, akitől e célra 110 forint kölcsönt kapott. (Egy 1749. évi összeírás során az egerszegi Mózes Dávid zsidó – azonos lehet az említett idősebb Mózessel – kereskedelemből származó jövedelmének említése mellett feljegyezték, hogy négy igavonó marhával is rendelkezett.) 

A gutorföldei kereskedő a kölcsönösszeg segítségével a felvásárolni tervezett méz nagyobb részét megszerezte és „összehordta”. Feltehetően nem lehetett a tárolás céljára alkalmas helyisége, mert egy helybeli gazdánál, Kása Istvánnál helyezte el a mézet. A Kása család Gutorfölde egyik tősgyökeres és kiterjedt famíliája volt. Egy 1736-os összeírásban szerepelt egy Kása István nevű jobbágy, 1770-ben nyolc Kása nevű adózó családfő férfit is számba vettek Gutorföldén. 

Jakab Dávid azonban nem csupán egerszegi hitsorsosa felé tartozott ekkortájt. A Gutorföldétől nem messze fekvő, de már másik járásba tartozó Söjtörön élt ekkoriban egy Salamon nevű zsidó férfiú, akinek – állítása szerint – 45 forinttal volt adósa a gutorföldei kereskedő. A söjtöri izraelita az illetékes járási alszolgabíróhoz, Sohár Jánoshoz folyamodott követelése érdekében. Sohár megkereste kollégáját, Mátay Mihály alszolgabírót, akinek illetékességi területén feküdt Gutorfölde (egyébként maga is gutorföldei birtokos volt). Mátay a gutorföldei gazdánál elhelyezett mézet „letiltotta”, azaz lefoglalta a söjtöri követelés biztosítékaként. 

Az egerszegi Dávid Mózes a fentieket megtudva, érthető módon veszélyben érezte a saját, kölcsönadott pénzét, ezért ő is bejelentette igényét a mézre. Így a Kása gazdánál elhelyezett méz két konkuráló követelés tárgya lett. Mátay alszolgabíró úgy határozott, hogy mivel a méz az egerszegi hitelező „pénzének ára”, azt „felszabadétván” a lefoglalás alól, az ő birtokába adta. Dávid Mózesnek ki kellett állítania azonban egy kötelezvényt (obligatorialis levelet), amelyben arra vállalt kötelezettséget, miszerint amennyiben a söjtöri Salamon keresete a gutorföldei Dávid ellen megbizonyosodna, annak összegét tőle behajthassák. A Gutorföldén, 1757. november 9-én kelt (valószínűleg Mátay alszolgabíró által készített), korabeli latin jogi szakkifejezéseket tartalmazó magyar nyelvű okiratot Dávid Mózes héber írással készített záradéka hitelesítette. 

A mézet felvásárló és mézzel kereskedő zsidó vállalkozók még sokáig járták a vidéket. A kereskedők emlékét a Dunántúl folklórhagyományából ismert Patkó Bandi betyár alakjához kötődő egyik történet is őrzi. Egy 1862-ben közölt elbeszélés szerint egy mézkereskedővel utazó üveges zsidót Patkóék beledugtak társa mézeshordójába, abban összevissza hengergették, s miután kiengedték, fél zsák tollat öntöttek rá. Majd néhány „jeruzsálemi nótát” énekeltettek áldozatukkal, végül Patkó két tízforintossal ajándékozta meg és bocsátotta útra a tetőtől talpig mézbe mártott üvegest – legalábbis a durva heccet leíró elbeszélés szerint.