1942 ősze a Donnál

A magyar csapatok – köztük a 9. könnyű hadosztály zalai alakulatai – tartós védelemre rendezkedtek be a Don nyugati partján, s a harcoktól mentes időszak túlnyomó részében a védőállások kiépítésének és tökéletesítésének nehéz fizikai munkálatait végezték. A fűthető téli szállások elkészítéséhez szükséges építőanyagokat a honvédek saját maguk voltak kénytelenek biztosítani fakitermeléssel, vagy szükség esetén az állásaik közelében álló épületek faanyagának kibontásával. Mivel sietni kellett az építkezések mielőbbi befejezésével, hiszen elvégzésük a korán beköszöntő oroszországi fagyos- télies időjárási viszonyok közepette már komoly nehézségekbe ütközött, a honvéd alakulatok nemcsak saját első vonalbeli harcos állományukat, de a hozzájuk vezényelt tábori munkásszázadokat és a Don mögötti orosz falvak civil lakosságát is igénybe vették az erődítési munkálatokhoz.

Dr. Szabó Sándor tartalékos hadnagy, a 47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető századának szakaszparancsnoka az alábbiakat vetette papírra visszaemlékezésében az 1942 őszén a zalai alakulatoknál is elrendelt építési-műszaki munkálatokról: „Minden rajnak saját bunkert, legalább két váltóállást, figyelőhelyet és ezeket összekötő futóárokrendszert kellett kiépítenie és a »téli védelemre« később szükséges anyagokat, például tüzelőanyagot, üveget, álcázó- és fedőanyagot, takarmányt kellett előkészítenie.”  

A zalaegerszegi 17/III. zászlóalj védelmi munkálatairól írta harctéri naplójában szeptember 22-én Németh József őrvezető: „Ma megkezdtük az új védővonal kiépítését, több mint 2 km hosszan. Csak éjjel dolgozhatunk, nappal minden mozgás megszűnik. Futóárkokat és téli bunkerokat építünk. Bizony, most már elkel egy kis mozgás is, mert már elég hűvös van. Nappal pihenünk egy keveset, éjjel újból kezdjük, ahol elhagytuk; ki szolgálatba, ki meg dolgozni megy.” A jól kiépített állások október végére már biztos fedezéket nyújtottak Németh emberei számára a nehézfegyverek lövedékeivel (köztük az aknagránátokkal) szemben, a mind jobban erősödő hideg miatt azonban még november 10-én is további földmunkákat végeztek: „Szabadidőnkben dolgozunk, földbe ásott bunkerokat építünk a nagy hideg ellen, ami nap-nap után mind jobban erősödik.”  

A fegyveres harctéri szolgálatuk közben 1942 őszén még kemény fizikai munkát is végző magyar honvédek életkörülményei egyre mostohábbak lettek az első vonalakban. A zalaegerszegi zászlóalj egyik Don parti támpontjának parancsnoka, Kálmán László továbbszolgáló szakaszvezető emlékei szerint támpontja olyan közel volt a folyóhoz, hogy a fedezék alján feljött a víz. A honvédek a vízbe cölöpöket vertek, azokra pedig deszkapadlót szögeztek. A kályhát csak éjszaka használhatták a fedezékben, mert nappal elárulta volna őket a füst. Nappal sokat fagyoskodtak, mivel nem mozoghattak. A Don túlsó partja körülbelül 5 méterrel magasabb volt, ráláttak a magyar állásokra, így még a 180 cm mélységű lövészárokban is csak lehajolva közlekedtek. A szovjet mesterlövészek rendszeresen kilőtték az embereket a vízparti figyelőkből, szinte minden figyelő odaveszett. A mesterlövészek bereszelt hegyű dumdum golyókat használtak, melyek a sisakot elérve felrobbantak.  

A Don közelében kialakított figyelők, illetve harcelőőrsök mindennapi életéből arra emlékezett Horváth Ferenc őrmester, a zalaegerszegi zászlóalj másik szakaszparancsnoka, hogy bajtársaival szinte folyamatosan a támpontokon éltek. Ez idő alatt ruházatpótlás vagy csere nem volt. Csak esténként kaptak meleg ételt, mert a támponttól 4 km-re volt a konyha. Gremjacsjéig járművel vitték az ételt, onnan gyalog, ezért mire kiért a támpontra, kihűlt. Napközben hideg élelmet ettek, köztük sok Hitler-szalonnát, azaz kemény gyümölcsízt. Mosakodási lehetőségük nem volt, az arcukat és kezüket a szájukba vett ivóvízből mosták meg. Éjszakánként le lehetett menniük a Donhoz vízért, amíg be nem fagyott. A bunker falába csináltak tűzhelyet, de azt csak éjszaka lehetett használni. Ott melegítették a kávét vagy teát. Októberben, novemberben a mögöttük lévő földeken keresgéltek krumplit, azt sütötték vagy főzték meg. 

Az arcvonal mögötti raktárakban felhalmozott melegebb, téli ruházat, illetve védőfelszerelés – különböző okok miatt – csak megkésve, vagy egyáltalán nem jutott el az első vonalbeliekhez. A korabeli naplók és visszaemlékezések szerint a 17/III. zászlóalj katonái közül sem kapta meg mindenki a téli felszerelést, noha szeptembertől az éjszakák, novembertől pedig a nappalok is egyre hűvösebbek lettek. „Éjjel már egész hideg van, vastagon deres már a föld, fehér minden, lábunk már fázik a bakancsban, és már testünkön is érezzük a hideg fogát, meleg ruhát még nem kaptunk” – jegyezte fel naplójába szeptember 28-án Németh József őrvezető. Sokak kérését tolmácsolta Varga Jenő, a zalaegerszegi zászlóalj géppuskás századának őrvezetője, amikor október 27-én a hiányos felszerelésre utalva ezt írta haza, zalatárnoki ismerőseinek: „…ha tudnák, mit szenved egy magyar katona Oroszországban, akkor […] vennének meleg ruhát és elküldenék!”  

Ami a zalaegerszegi zászlóalj katonáinak élelmezését és tisztálkodási lehetőségeit illeti, többen is megerősítik Horváth Ferenc őrmester emlékeit. Németh József őrvezető például szeptember 28-án jegyezte be naplójába: „Reggelink fekete, sokszor bizony nagyon keserű, akárcsak a mi életünk, de azért megisszuk. […] Ebédünk mindig hideg van, így [mindenki] külön-külön főz magának egy csajka krumplit, vagy sütéssel próbálja tölteni pihenésre szánt idejét”. A konyha Nemes József tizedes szerint is csak az esti szürkületben tudott meleg ételt osztani. Puskásszázadának élelmezése az egyik kolhoz mögötti földeken gyűjtött burgonyának köszönhetően a körülményekhez képest tűrhető volt, de nagyobb problémát okozott a tisztálkodási lehetőségek beszűkülése. Az esténként élelmet osztó Szőke József honvéd szerint az első vonalbeli állásokban „nagy piszkosság volt, nem tudtak mosakodni”. 

A zalai honvédeket jelentős mértékben megviselte s erősen lehangolta az egyhangú és cseppet sem veszélytelen Don menti árokszolgálat. Így írt erről naplójában Németh József őrvezető: „Nekünk itt oly egyforma már minden, hogy még a vasárnapot is kifeledjük az ünnepek sorából. Tábori misét már nagyon régen nem hallgattunk. Mi nap, nap után kint vagyunk a futóárok sáros falai között, ott imádkozunk és kérjük a jó Istent, hogy segítsen meg bennünket. Az éjszakák még hangosak a puska és ágyú dörrenésétől, az éjjel bombázás csak tart, de nekünk már mindegy, mi már megszoktuk. Napok után telnek a hetek, hetek után a hónapok; ha nagyobb ünnep következik, már biztosra vesszük, hogy meleg napjaink lesznek és ezekre az ünnepekre kellőképpen fel is készülünk, mert a muszka ezeket kihasználva mindig támad.”