Színház: A Noszty fiú esete Tóth Marival a Hevesiben

Az előadás kezdete előtt a nézőtéri előtér muzsikával, énekkel hangol, a zenés színjáték főszereplője népies műdalokra fakad, nótázását zenészek kísérik. Egyelőre nem sírva vigad,  gondtalan katonatiszt. (Visszagondolva ráhúzom az indító élményre a végjáték utolsó dala miatt kelt benyomást: egyik a másiknak szándékolt ellentéte. Talán.)
És ha már így belekerültünk a közepébe, lássuk: Noszty Ferenc jövővel nem gondoló magyar dzsentri ifjú, aki főnemesi családja tekintélyének porló romjain halmozza az adósságokat. Ma úgy mondanánk, tékozló életmódja fényűzését lízingeli, kölcsönből fedezi.
A megoldást mindenki tudja, akinek muszáj volt olvasni diákként a regényt. (Ami a maga idejében kíméletlen kor- és kórképet adott a XX. század első éveire itt ragadt, elszegényedett magyar úri osztályról.) Nősülni kell, jól. Fortéllyal, hidegvérrel.
Tóth Mari lesz az áldozat, apja Amerikában kemény munkával szerzett vagyona kéne, hogy a nosztyság fenntartását finanszírozza. A mutatvány nem sikerül, a korban lábra kapó polgári éthosz a lány apját ésszerű döntésre sarkallja. Leleplezés, megsemmisülés, elutazás. Noszty Feri ekkor ismét énekel. Immár dacból, belekeseredéssel, csakazértis. A zárókép váratlanul mikszáthi helyett móriczi indulat, hősünk önismerő arcát mutatja. Lehet, hogy bele is szeretett áldozatába? Látja magát kívülről, tudja, kényszerpályán mozog? Ő már nem lesz arisztokrata, de dolgos polgár sem? Dühös ökölcsapás a levegőbe ez a nótázás, a világ változik, de ő abból már kimarad. Ez a nótázás mintegy zárójelbe teszi a két felvonáson át tartó „felkészülést”. Ticz András alakítja, Farkas Ignác instrukciói szerint.
Tóth Mari Dura Veronika felfogásában vagyona vélt foglyaként keresne szerelmet, naivitását a papa kénytelen ellensúlyozni. Besenczi Árpád Tóth Mihály sztoikus arcélét erősíti, aki béketűréséből csak vészhelyzet esetén billen ki.

Ámde Tóth Mihály felesége, Krisztina! Gazdagságát megélő, látszatokat gyártó hipochonder asszonyság, furfanggal, negédességgel. Amikor Pap Lujza Krisztinaként a második felvonásban játszani kezd, megérkezik a színházi est, amit érdemes volt kivárni, amit nagyon megérdemel a közönség. Néz, tipeg, ámul, hüledezik, könyörög, kacag,  drámázik. Besenczi Árpád és Pap Lujza jelenetei majdhogynem megbocsáthatóvá teszik a feleségszerzés körül tébláboló Bontó vármegye figuráit.
Pedig ez így nem igazságos. A házasságszerzés szakértője, Máli néni (Ecsedi Erzsébet) cinikussága bizony jól jön a fakóbb kaleidoszkóphoz. Nemkülönben az urak közt lavírozó kocsmáros, a Nagy Szamár tulajdonosa, Kozsehuba Tivadar  (Szakály Aurél), vagy a két szerepben is feltűnő Kovács Virág alázatos szerepformálása. Noszty Pálként Urházy Gábor László lamentál, vajon karikatúrába oldja az érdemtelen fia sorsát egyengető képviselőt, vagy vegye komolyan. Lánya a családért – meg egy kis jólétért – vágyait kordában tartó, az érdekházasságot bölcsen kezelő Vilma, Magyar Cecília érzékelteti a lány kisrealista okosságát.
A vármegyei svihákok mintapéldánya Kopereczky, a csinált főispán, speciális tájszólást kölcsönöz neki az őt játszó Kiss Ernő. E vállalásra aztán nagyon oda kell figyelnie, ki ne essen a szerepből.
A vármegyei úri közönség színes is meg nem is. A díszmagyar öltözetek egyneműsítik őket, noha nem hasonlítanak Trencsén polgármestere (Baj László), a felesége (Mester Edit), a lányuk (Támadi Anita) szándékai. Reflektáló, munkás szerep Mihály Péteré, D. Varga Ádámé, Wellmann Györgyé, Bálint Péteré, Czegő Terézé, Hertelendy Attiláé, Kovács Martiné, Bellus Attiláé. Utóbbi morcos orvos, aki rámutat Tóth Mihály, azaz a bimbózó kapitalizmus gyenge pontjára, a munkaadás mögötti ellentmondásra.
A sztorit a megírása korából kiemelő átkeretezés színpadon innen és túl, a társulatban még fiatalnak számító új generáció feladata. Farkas Gergő pincére eléggé mai, továbbá Fritz Attila és Helvaci Ersan David árusa, rikkancsa sem az 1900-as évekből szaladgál a nézőtéri széksorok mellett.
Mondjuk, ha nem jönnek be a tervek, várjuk a jó lapjárást. Ahogy Noszty Feri reméli.