Zalai honvédek utóvédharcai a Donnál

Jány e rendelkezésében – felülbírálva a seregét korábban becstelennek bélyegző, 1943. január 24-ei hírhedt hadseregparancsát – elismerte: „Kemény harcokat vívtak” még az arcvonal visszavétele után is egyes seregrészek, köztük a zalai hadosztályt magában foglaló „III. hadtest csapatai, míg átküzdötték magukat a hadsereg gyülekező területéig; mindezt a dermesztő 45 fokos hidegben, fedél nélkül, élelmezési nehézségek és lőszerhiány mellett”. 

A magyar honvédek – különösen a zalai hadosztály – Don menti helytállása sajnos csak egy hónappal az ominózus hadseregparancs kiadása után jutott az egyes magyar alakulatok megfutamodását január derekán személyesen tapasztaló, első benyomásai alapján igazságtalanul általánosító, elkeseredett és tehetetlen Jány tudomására. A magyar 2. hadsereg valójában erején felül teljesített s jelentős veszteségeket szenvedett már az 1942 nyári támadó hadművelet és Don menti hídfőcsaták során is, s 1943 januárjában leharcolva, létszámában, fegyverzetében és felszerelésében is megfogyatkozva, súlyos ellátási gondokkal küszködve várt sorsának beteljesedésére. A magyar csapatok 200 km-es, helyenként elégtelenül kiépített arcvonala cérnavékony volt, mögötte nem álltak rendelkezésre sem erősítésként bevethető tartalékok, sem kiépített tartalék védőállások, melyekben eredményesen ellenállhattak volna, az első vonalból visszavonulva. A hazai időjáráshoz képest rendkívül kemény orosz télben, a mínusz 30–40 fokos hidegben, a magas hóban és hófúvásokban nagy nehézségekbe ütközött, akadozott a magyar csapatok élelemmel és hadianyagokkal való ellátása. Ennek egyik oka az volt, hogy a sereg lovainak nagy részét – kielégítő ellátásuk érdekében – úgynevezett „lóteleltető” állomásokra vitték hátra, így viszont mozgásképtelenné váltak többek között az eredményes védekezéshez nélkülözhetetlen nehézfegyverek, a tüzérségi lövegek is. A honvédek mostoha körülmények között szolgáltak az első vonalban, alig várták, hogy leváltsák őket, s hazatérhessenek az otthonaikba. A zalai 17. gyalogezred két zászlóaljának és a 47. gyalogezred egyik alakulatának felváltása – legnagyobb részben a székesfehérvári 3. gyalogezred katonáival – meg is történt. A felváltott honvédek nehézfegyvereiket átadva, a hazatérés reményében hagyták el állásaikat s indultak hátrafelé január elején.

Ilyen körülmények között következett be 1943. január 12-én, illetve 14-én a szovjet csapatok átfogó, általános támadása, mely a Don nyugati partján lévő hídfőkből kiindulva átszakította a magyar arcvonal leggyengébben kiépített, legtapasztalatlanabb alakulatok által védett állásait. (A szovjetek egyébként nemcsak a magyar védelmi vonalat törték át, hanem január 14-én tőlük délre az olasz 8. hadsereg, később pedig Voronyezstől északra a német 2. hadsereg védőállásait is.) A magyar honvédek ideig-óráig megpróbáltak ellenállni az áttörési pontokon túlerőt képező, harckocsikkal támadó szovjet gyalogságnak, s amíg kitartott a tüzérség lőszere és be nem fagytak a golyószórók, géppuskák, mind élőerőben, mind harckocsikban jelentős vesztségeket okoztak a támadóknak. A magyar alakulatok többsége azonban a fent ismertetett ellátási és utánpótlási nehézségek, a harcoló csapatrészek közötti összeköttetés megszűnése, valamint vezetési problémák, a magasabb parancsnokok némelyikének alkalmatlansága miatt a Don menti arcvonalat feladva visszavonulásra kényszerült, ami esetenként valóban rendezetlenül, parancs nélkül történt s fejvesztett menekülésbe csapott át. Miután a szovjet betörés a zalai hadosztályt is magában foglaló szombathelyi III. hadtestet elszakította a 2. hadsereg parancsnokságától és a többi magyar seregtesttől, a német alárendeltségbe került szombathelyi hadtest azt a feladatot kapta, hogy eredeti állásaiban a végsőkig kitartva, utóvédként fedezze a német csapatok Voronyezsből való visszavonulását.

A 9. könnyű hadosztály katonáinak az volt a szerencséje, hogy a szovjetek általános támadása nem náluk, hanem tőlük délre következett be, így az arcvonalra visszavezényelt zalai és az őket felváltó Fejér megyei honvédek az ellenséges offenzíva megindítását követően még két hétig tartani tudták eredeti állásaikat védősávjuk legészakibb részén, Gremjacsje és Rudkinó térségében. Délebbről, Kosztyenki és Alekszandrovka térségéből azonban a zalai bajtársaik is visszavonulni kényszerültek, s a magyar arcvonalat délnyugat felé bekanyarítva, körkörös védelemre rendezkedtek be a nagyobb településeken. Miközben a Szemigyeszjatszkojéra, Kocsatovkára, Parnicsnijra és Prokudinszkijra visszavonult, illetve oda erősítésként átvezényelt tüzérség és gyalogság szinte folyamatosan harcban állt a déli-délkeleti irányból támadó ellenséges főerőkkel, s azoknak jelentős veszteségeket okozva, eredményesen védte állásait, a Gremjacsjénál védekező, végül pedig rendezetten, parancsra visszavonuló zalaegerszegi és székesfehérvári honvédek is több szovjet támadási kísérletet hiúsítottak meg.  

A 9. könnyű tüzérezred, valamint a 17. és 47. gyalogezred zalai katonáinak 1943 januárjában, a Don mentén tanúsított hősies küzdelmét, emberfeletti helytállását nemcsak parancsnokaik utólag szerkesztett hivatalos hadinaplói és harcjelentései, hanem a legkitartóbban vezetett magánnaplók is megörökítették. A harctéri naplóját január 28-áig folyamatosan vezető Dervalics László, a nagykanizsai tüzérezred 6. ütegének szakaszvezetője feljegyzései között olvashatjuk a következőket: „I. 14-én kezdett zavaros lenni a levegő, mert délen, 80–90 km-re áttörte a ruszki a vonalat az olaszoknál, és rettenetes erővel jött észak és dél irányba. Elvittek minden nehézfegyvert a vonalból, csak egy-két puskás, meg mi maradtunk. I. 15-én […] még izgalmasabb lett a helyzet, már csak 20 km-re voltak az oroszok tőlem oldalban. A lövegek felét előre, felét hátra fordították, hogy minden irányba lehessen tüzelni. […] I. 16-án reggelre valahogy megálltak a ruszkik saját maguktól. […] Délutánra összeszedték az embereket, és a mi lövegeinket hátraforgatták, és úgy kezdtek ellentámadást, ami elég szépen sikerült. Egy falut el is foglaltak, és egész éjjel ment a lövés, mi meg izgalommal vártuk a végzetet. I. 17-én reggelre újból megerősödött az izgalom, mert a négyes üteg már közvetlen irányzékkal lőtt, és teljesen be voltak kerítve. [...] I. 18-án reggelre […] már a négyes üteget kiszorították a hely[é]ből, és a hátunk mögött foglaltak tüzelőállást. Délre már a mi tüzelőállásunkat lőtték. Ami a legrosszabb volt, -30–35 fokos hideg volt nappal is, és a mi tüzelőnk délután el kezdte lőni a ruszkit közvetlenül, teljesen körülfogták őket. A lövegeket négy irányba forgatták, és közvetlen irányzékkal az utolsó darab lőszerig lőttek.” 

Németh József tizedes, a zalaegerszegi 17/III. zászlóalj 8. puskásszázadának rajparancsnoka a magyar arcvonal egyik legészakibb védőállásában, Gremjacsje térségében élte át a szovjet támadást. Harctéri naplójában így örökítette meg a január 14-én kezdődött ellenséges offenzívát: „A mai éjszaka kissé meleg volt. Hajnali négy órakor az orosz az egész vonalon végig általános támadást hajtott végre. Én […] szolgálatot teljesítettem rajommal a Don partján. Kissé meglepett ez a hajnali váratlan támadás; bevallom őszintén, e hosszú frontszolgálati időm alatt most lepett meg először az a gondolat, hogy netovább, úgy is ez lesz az utolsó éjszakánk, és hogy innen már úgysem fogunk tudni visszamenni. Gondolatban mindenkitől búcsúztam, mert úgysem fogom látni többé őket. […] Erős harc következett; hogy hányat találtam el, azt megmondani úgysem tudnám, és azokat a gondolatokat, és az éjszakai történteket pontosan leírni úgysem tudnám, és felőle képet alkotni nem tudnék. A tüzérek gyönyörűen lőttek, pontosan, és mire világosodott, előttünk az orosz visszavonult.”  

Amint azt naplójában is feljegyezte, Németh József tizedes és bajtársai, a 17/III. zászlóalj utóvéd szakaszai voltak azok az egységek, melyek 1943. január 27-én hajnalban utolsóként vonultak vissza a magyar 2. hadsereg Don menti védőállásaiból: „Ma, 27-én, hajnali négy órakor indultunk hátrafelé. Mi voltunk az utolsók, kik utoljáig kitartottunk az első vonalban. Hosszú éjszakákon, szabad ég alatt, dermesztő hidegben nagyon sokat szenvedtünk valamennyien, míg 27-én hajnalban búcsút intve, mindent a helyén hagyva visszavonultunk”.  

A folytatást itt olvashatják.