Házassági szerződések az 1850-es években

Az évszázadok folyamán alakultak ki a házassághoz szorosan köthető tradíciók, hagyományok és rítusok. Magyarországon már a középkorból is maradtak fenn vagyonjogi kérdéseket tisztázó dokumentumok, melyeknek két ismert formája a hitbér és a móring volt. A hitbérnek írásbeli és szóbeli típusát is megkülönböztethetjük, sőt, késői változata még a 20. század közepén is előfordult. Eredetileg a nő vételárát jelentette, amelynek fogalma a keresztény házasságkötés bevezetésével átalakult. A férj ugyanis a vételárfizetés helyett, leendő özvegye megélhetésének biztosítása végett, vagyonának egy részét lekötötte, és az a feleség számára csak a házastárs halála után vált elérhetővé.

A 18. században országos szinten megemelkedett az írott hitbérügyes esetek száma, amelyek közismert elnevezése a móring lett. A móring kifejezés a német Morgengabe szóból ered, eredetileg jegyajándékot vagy nász­ajándékot jelentett. Az írásbeli megállapodás még a házasság létrejötte előtt megköttetett, amelyet a vőlegény, a menyasszony, a két tanú és a pap jelenlétével vagy kézjegyével is hitelesített. Természetesen az aláírás csak az írástudás ismeretével jöhetett létre. A 19. századtól kezdve még jobban elterjedtek a házassági szerződések, amelyek nemcsak a jelentős vagyonnal rendelkező emberek számára váltak vonzóvá, hanem akár a paraszti társadalmakban is létjogosultságot nyertek. A móringra mint jogi népszokásra utaló adatok az egész ország területéről ismertek, de leggyakoribbak az ország nyugati megyéiben voltak. A Zala Vármegyei Levéltárban is több írásos forrás fennmaradt, különösen a bírósági iratokban. Kiváltképpen abban az esetben fordult elő, amikor az özvegy próbált jogosultságot nyerni az őt megillető javakhoz. A móringlevelek megfogalmazása, tartalma sok esetben a helyi szokásokon alapult, csak a házasulandó felek és tanúk részvétele a jogi eljárásban volt közös. A 19. században a pap helyett már általában a település jegyzője hitelesítette az aláírásával a kontraktust. Zalában az 1850-es évekből több házassági szerződésre találunk példát.
1852-ben Plank Julianna a következő beadvánnyal fordul a Kapornaki Cs. Kir. Járásbírósághoz. A keresetében megfogalmazta, hogy férje, Nyáry József elhunyt, és házasságkötésükkor kelengye­levelet is kötöttek, amelynek alapján 200 forint jár az elhunyt férje vagyonából. Állítása szerint özvegy Nyáry Józsefnénél található a házastársa vagyona, és a kért összeget a mai napig nem kapta meg. Plank Julianna a kérvényéhez csatolta két példányban a házassági szerződését, amelyikből az egyik másolat. „Alulírt megismerem és bizonyítom, hogy a Római Katolikus Anyaszentegyház rendelése és szokása szerint az én elhatározottságomból eljegyeztem magamnak hites társul az Igricében lakozó érdemes Plank Boldizsárnak hajadon leányát Plank Juliskát, kinek is a hozzá vonzó igaz szerencséből móringolok, vagyis hozományozok 200, azaz 200 ezüst forintokat három Császári Királyi húszasokat egy forintba számítva. Mely summának biztosítására (azon esetre, ha szerencsétlenül minden örökös nélkül meghalnék) minden találandó értékemet szorosan lekötöm.” A házassági szerződést csak a község jegyzője, Török József tudta aláírni, a menyasszony, a vőlegény és a két tanú mind írástudatlan volt, ez a keresztnevek mellé tett keresztvonásokból egyértelműen kiderül. Az ügy a felek meg nem jelenésével zárult, valószínűsíthetően Plank Julianna megkaphatta jogos móringját az anyósától.
A móringszerződések nagy részében ekkor már a kölcsönösség elve is felfedezhető, tehát nemcsak a vőlegény, hanem a menyasszony is ajánlott fel kelengyét leendő ura számára. Ezt ellenmóringnak vagy kontrahitbérnek is nevezték, amelynek írásos megvalósulása hasonló feltételekkel és formai elemekkel történhetett meg, mint amit a férj nyilatkozata tartalmazott. A nők általában ágyneműket vagy ruhaneműket ajánlottak fel hozománynak. Erre az esetre levéltárunkban is található egy kitűnő példa, amelyben Benkő András csácsi molnárlegény és Nárai Julianna zalaapáti lakos kötött házassági szerződést. A megállapodásban a vőlegény igaz szerelme jeléül 800 forintot móringolt leendő felesége számára, amelyet csak akkor kaphatott volna meg az özvegy, ha a férj törvényes utód nélkül hal meg. A menyasszony is 800 forintot ígért oda leendő urának, amelyről így olvashatunk: „A menyasszony viszont móringol a vőlegénynek 800 forintot váltóban ugyanazon feltétel alatt, mint a vőlegény kötött.” Az egyforma mennyiségben lekötött javakra a katramóring kifejezést is használták. Sajnos a feleség a házasságkötés után öt évvel, 1852-ben elhunyt, közös gyermekük nem született. Benkő Andrásnak az egyezség érvénybe juttatásához a bíróság segítségét kellett kérnie. Az eset leírásából tudjuk, hogy nem sokkal Nárai Julianna halála után két lánytestvére, Meisterits Józsefné és Tóth Györgyné megjelent az özvegy házánál, egyből elvitték a feleség összes ruháját, valamint ágyneműjét, továbbá a náluk lévő 10 akós vasabroncsos és 18 akós hordók visszaadását is akadályozták sógoruk számára. Az ügyet a Kapornaki Cs. Kir. Járásbíróság tárgyalta, a felperes a bírósági költségek megtérítését is indítványozta. Az első tárgyalás nem lett sikeres, mert a bíróság több tanú bevonását is kérte, sőt még a házassági szerződés is csak másolatban maradt fent. Végül a két testvér a replikált kontraktus hitelességét elfogadta, így nem folytatódott tovább ez az örökösödési vita.
Ahogy a fentiekben is szó volt róla, a móringszerződések egészen a 20. század közepéig fennmaradtak. Ekkor már széles­körű törvények biztosították a házasulandó felek jogbiztonságát. Az özvegyet haszonélvezeti jog illette meg elhunyt házastársa után, továbbá a végrendelkezés közjegyző előtt egymás javára is elfogadott volt. A mai házassági szerződések nem egyenes ágú utódai a középkorban keletkezett hitbéri szerződéseknek, mivel azok részben a germán jogból fejlődtek ki és eredetileg a nő megvételét jelentették. A cél hasonló maradt a móring esetében is, mivel a túlélő házastársat vagyoni előnyben részesítette.