Zalai honvédek utóvédharcai a Donnál (2. rész)

Az első részt itt olvashatják.

„Sajnos nem sejthettük, hogy míg mi a Don mellett álljuk a harcot, a mindig biztosnak tudott északi szárnyunknál (illetve hátunkban) fog bekövetkezni a katasztrófa, hiszen ott a németek voltak. […] Áldozatul voltunk odadobva. Fedezzük a német visszavonulást, azután mi is vonuljunk vissza (a hátunkban lévő ellenségen át), de úgy, hogy a valamirevaló utakat nem használhatjuk” – fogalmazott Barra Zsigmond vezérkari őrnagy, a 9. könnyű hadosztály vezérkari főnöke a zalai honvédek kálváriájáról szóló jelentésében.

Amikor a több irányból előrenyomuló szovjet csapatok 1943 januárjának utolsó napjaiban elvágták a visszavonuló magyar honvédek előtt a Don folyótól nyugat felé vezető utakat, az addig egyes körvédelmi központokban védekező magyar harccsoportoknak több helyütt a bekerítésből kitörve kellett megkezdeniük a visszavonulást. A 9. könnyű hadosztály csapatainak január 27-én nagy veszteségekkel járó, súlyos harcokat kellett vívniuk Sztaro Nyikolszkojénál. Miután a nagykanizsai tüzérezred – tüzelőállásból kivontatott és még működőképes – lövegeit az ellenség által körülzárt településből csak északi irányban, a magas hóval borított terepen lehetett volna kimenekíteni, egy kivételével valamennyit használhatatlanná tették. A Sztaro Nyikolszkojéba beérkező, megmaradt 9. könnyű hadosztálybeli csapatrészek és néhány német alakulat 27-én estig tartotta a községet, majd északi irányban, Hoholon át vonult vissza Verhnyeje Turovóba. A faluba vezető völgyet kisebb csoportjával január 28-án Oszlányi Kornél ezredes, a zalai hadosztály parancsnoka védte, aki itt meg is sebesült.

A 9. könnyű hadosztály alakulatainak maradványai január 28-ától többnyire vezetés nélkül, hosszabb-rövidebb oszlopokban vonultak vissza Olimba. Az oda, illetve Krutaja Gorába január 29-én beérkező magyar alakulatokat azonban nem engedték tovább a németek. Közölték parancsnokaikkal, hogy az ellenség teljesen bekerítette az Olim patak völgyét. A magyar csapatok a későbbiek során több ellentétes értelmű utasítást kaptak a német parancsnokságoktól. Hol megengedték nekik, hogy a kitörni szándékozó német alakulatok utóvédjei lehetnek, hol olyan önálló kitörési irányt jelöltek meg számukra, melyet erős szovjet csapatok tartottak lezárva.

E rendelkezések, valamint a német főparancsnokkal történt összetűzés hatására, de leginkább hadtestének megmenekülési esélyeit végképp veszni látva Stomm Marcel vezérőrnagy, a szombathelyi III. hadtest parancsnoka kiadta a maga nemében példátlan, február 1-jei keltezésű „búcsúparancsát”, melyben feloszlatta hadtestét. „Mindenkinek saját belátására bízva jövendőjét”, s a kisebb csoportokban való hátrajutásban reménykedve, törzsének első csoportjával február 2-án szánon indult Ivanovka felé, ám az őket követő kisebb csoportokkal együtt hamarosan fogságba esett.

A III. hadtest tettre kész csapatparancsnokai – köztük több 9. könnyű hadosztálybeli főtiszt – nem így cselekedtek. A „búcsúparancsot” csak a tiszteknek hirdették ki, s úgy döntöttek, hogy igyekeznek egységeiket együtt tartani, megpróbálnak valahogy együttesen kijutni a gyűrűből. Tudták, hogy az Olim-völgyben bekerített csapatok közül egyedül a német alakulatok képeznek komolyabb harcerőt, csak az általuk végrehajtandó kitöréstől várhatnak kiutat a reménytelen helyzetből. Tisztában voltak azzal is, hogy a németek „engedélyét” a kitörésükhöz való csatlakozáshoz csak akkor kaphatják meg, ha a megmaradt kötelékeket rendezik, s a „minimális” harcra felkészítik. Ennek megfelelően cselekedtek. Február 2-án alkalom adódott erre: a déli irányba kitörni igyekvő német 88. gyaloghadosztály utóvédjének parancsnoka kilátásba helyezte, hogy a magyar csoport a német gyaloghadosztállyal együtt áttörhet. Kikötése az volt, hogy a magyar csoport csak a párhuzamos utakat használhatja és a teljes vonatoszlopát (a felszereléseiket szállító szekereket) el kell égetnie.

Az Orlovkáig eljutott magyar III. hadtest 11–12 ezer fős csapata február 2-án hajnalban, több kisebb oszlopot alkotva kezdte meg menetét déli irányba a német csapatok után. Nagyobb oszlopok többnyire a menetelés közben keletkeztek, kivéve Kaltróy Antal alezredes 17/II. zászlóaljbeli csoportját, illetve a Krassay Pál ezredes vezette 9. könnyű tüzérezredet. Ezek ugyanis önállóan igyekeztek kijutni a szovjet csapatok bekerítéséből, ám Rogovoje településen különösen nagy ellenállásba ütköztek és jelentős veszteségeket szenvedtek.

Nemes József szakaszvezető, a zalaegerszegi 17/III. zászlóalj 9. puskásszázadának rajparancsnoka így emlékezett ezekre a napokra: „Visszavonulásunk alatt többször lőttek bennünket aknavetővel, két alkalommal repülőgépekről kaptunk gépfegyver sorozatot és kisebb bombákat, egy alkalommal pedig megismerhettük a »Katyusák« ugatását, üvöltő hangjukat. Mindannyiszor emberek (és lovak is) estek áldozatul. Sajnos, ebben a helyzetben a súlyos sebesültekkel senki sem törődött […], mindenki a saját bőrét mentette. Február 8-a táján a németek sokadszor leszorítottak bennünket a töretlen hóba, emiatt elég nagy tumultus keletkezett. Ezt az oroszok látták, és ezúttal is aknavetővel lőttek bennünket.”

Az egyes magyar csoportok Gorsecsnojéig a karbantartott úton menetelő német oszlopokkal párhuzamosan, a hóval borított terepen, onnan a vasúti töltésen meneteltek, míg február 2. és 4. között beérkeztek Sztarij Oszkolba. A németek által védett várost ekkor már erősen lőtték a szovjetek, ezért a magyar csoportok pihenő nélkül Tyim felé vették az irányt, ezúttal már a németektől leválva. Korovinótól Szumiig már folyamatos volt a menet, szovjet partizán-, illetve légitámadások többé nem érték a magyar csapatokat. A szombathelyi hadtest megmaradt töredéke, mintegy 7000 fő, február 14. és 18. között érkezett meg Szumiba.

A 9. könnyű hadosztály visszavonulás alatti veszteségeit érzékelteti, hogy az eredetileg 13.500 fős seregtest személyi állományát 1943. február 11-én mindössze 10 tiszt és 357 főnyi legénység alkotta, és március 5-ére is csak 156 tiszt és 2459 főnyi legénység gyűlt össze. Az ellenség által többször bekerített zalai hadosztály minden egyes csapatteste és alosztálya egyformán megszenvedte a szovjet reguláris és partizáncsapatok támadásait és rajtaütéseit, a folyamatos légitámadásokat, az ellátatlanságot, a zord időjárást és a szövetséges német alakulatok erőszakos cselekedeteit.

Leghitelesebben a 17/III. zászlóalj 8. puskásszázadának bajtársaitól elszakadt tizedese, Németh József örökítette meg harctéri naplójában a visszavonulás hosszú heteinek gyötrelmeit. Mióta elhagyta a Don partját, először február 8-a körül tudta kezébe venni a tollat: „E pár kis soromat egy orosz házban írom. Ma sem tudom pontosan, hogy hányadika van, és milyen nap, reggeltől estig csak megyek, lábaim majd elszakadnak, de menni muszáj. Sokszor bizony még szállásunk sincs, az éjszakát sokszor a szabad ég alatt töltöm. A németeket borzasztóan utálom, ha házba megyünk, mindjárt kizavarnak bennünket. Fegyvereinket, s kinél pisztoly van, elveszik, ennivalót hetek óta nem kapunk, csak tengődünk és szenvedünk.”

Németh tizedes február 11-ének éjszakáját egy kis orosz viskóban töltötte: „Nagyon keserves napom volt idáig, erős havazás és szélfúvás volt, nagyon kifáradtam. Ennivaló nincs, csupán egy csöpp kis kenyerem van, más semmi. Sokat éhezem és fázom, a németek nem hagynak bennünket sehol, házból kizavarnak bennünket, helyünk nincs sehol. […] Mellettem potyognak el bajtársaim a fáradtságtól és kimerültségtől.” Két nappal később, február 13-án a következőket írta naplójába: „Napjaim nagyon keservesek, szenvedéssel telnek, csak éhezem s fázom. Ma nem sokat mentem, az idő nagyon rossz, a szél hordja a havat, nem tudom, hova és meddig kell még menni. […] A tetű már nagyon sok, tisztogatni, mosni nem lehet, csak menni kell. Éjjel nyugodni nem hagynak, piszkos jószág a tetű, melyből már elég van. Tiszta ruhám már nincs, mosni nem tudok, már nem tarthat soká. […] Mire besötétedett, a németek kizavartak bennünket egy házból, és így este későn, hóviharban kellett szállás után nézni. Szerencsére találtunk egy germántól tiszta házat, itt egy kis krumplit főzettünk. Kosztot csak nagy nehezen tudunk szerezni.”