A húsvéti tojás gazdag története – Zalai tojásfestő és díszítő hagyományok

Persze, ott sem tudott mindenki szép hímes tojásokat készíteni, ahol nagy hagyománya volt a viaszolásnak vagy a karcolásnak. Voltak ügyes tojáshímzők, és akadtak, akiknek nem sikerültek jól a próbálkozásai. Utóbbi esetben az ügyesebb asszonyok készítettek társaik helyett is hímes tojásokat, viszontszívességért cserébe, de az élelmesebbek árulták is ezeket a városi piacokon, bocsátja előre Gyanó Szilvia, a nagykanizsai Thúry György Múzeum néprajzos főmuzeológusa.

Hozzáteszi: a múzeumi raktárakból mindig a legszebbeket mutatják meg a kiállításokban, miközben persze akadnak kifejezetten félresikerültek, illetve egyszínűre festettek is.

– Annak ellenére, hogy nagyon sérülékeny tárgytípusról van szó, és hajdan nem fújták ki ezeket, a múzeumi raktárak egészen régi, akár 100-130 éves tojásokat is őriznek – folytatja a szakember. – Sokáig főzték őket sós vízben, majd a szépeket a hűvös tisztaszobában tárolták, így szinte megkövesedett a belsejük. Leginkább azok vannak még épségben, amelyek alkotói művészi öntudattal dolgoztak. Ők törekedtek arra, hogy jó sokáig megmaradjanak a remekműveik. Így például a keszthelyi Balatoni Múzeumban a 19. század végéről származnak a legrégibbek. Ott, úgy tűnik, volt egy – a szecesszió hatását is tükröző – hagyománya a művészi hímes tojások készítésének. Nagyon finoman karcoltak mintákat a sötétre festett tojásokra, sokan még papírra se tudnának olyan virágcsokrokat, rózsatöveket rajzolni. A korabeli leírások – és itt Sági János gyűjtéseit mindenképpen meg kell említeni – pásztorcsaládokhoz és céhes, iparos legényekhez is kötik ezeket a szépen karcolt kis alkotásokat.

Nagykanizsán a Thúry György Múzeumban, ahol az 1950-es évek óta gyarapodik a néprajzi gyűjtemény, gyönyörű, „háromszorhímes”

tojások vannak a somogyi Véséről, Inkéről és még néhány környező zalai településről. Ezek alapszíne fekete, és zölddel, pirossal festették rájuk a mintákat. A sötét színt a kovácsműhelyben összeszedett vasszemétből nyerték. Ez nem egyszerű eljárás, emiatt nem véletlen, hogy nem másolják ezeket. Szinte ismeretlen a technika, talán nem is reprodukálható eredeti formájában, de a motívumokat és a színvilágot érdemes lenne átmenteni, szögezi le Gyanó Szilvia.

– Természetesen a viaszolt hímes tojás a legelterjedtebb az egész országban, így Zalában is – mondja a néprajzos főmuzeológus. –Eredetileg növényi festékekkel igyekeztek pirosra, vagy piroshoz hasonlóra színezni a héjat, miután „megírták” viasszal a mintákat. Többnyire vöröshagyma-főzetet használtak, így inkább barnásra sikeredett az árnyalat, de néha egészen élénk sárgát, pirosat, vagy lilát, bordót is el tudtak érni egyéb növényekkel. Nagyon hasonló motívumokkal találkozunk az egész Kárpát-medencében. A geometrikus vagy növényi díszítő elemek mindenütt hasonlóak, de más-más néven ismerik őket. Mind a viaszolt (batikolt), mind a karcolt tojások esetében előfordulnak egyéni díszítmények, például nevek, évszámok, vallási jelképek, vagy akár szexuális szimbólumok is. A karcolás technikája finomabb megoldásokat is lehetővé tesz, akár kis versikék is rákerülhettek egy-egy tojásra, de egyesek viasszal is nagyon magas színvonalon tudtak rá írni.

A tojáspatkolás és a savval maratott minta is előfordul a zalai gyűjteményekben, de nagyon kevés példányszámban. A viaszolás számít a legarchaikusabb technikának, sokan megtanulják most is, a 21. században. A karcolást is elismerik, sokan gyakorolják. Az „egyéb” technikákra a legtöbben nem is gondolnak, nem foglalkoznak a „modern”, „nem hagyományos” eljárásokkal.

Pedig már a legrégibb múzeumi tojások között is vannak ruhafestékkel, majd később tojásfestékkel színezett tojások. Előfordult, hogy például krepp papírból kioldották a színt, és azzal festettek, vagy felhasználták az éppen kapható egyéb festékeket, akár a zománcfestéket is.

Gyanó Szilvia rámutat: a levélrátétes díszítés is nagyon régi. „Ez az a módszer, amikor egy-egy szép virágot vagy levelet harisnyával

erősítenek a tojáshoz, így a levél negatívját nem éri a festék, az lesz a mintázat. A harisnya előtt nyilván laza szövésű vékony textilt használtak. Valahogy mindig újítottak egy kicsit, kísérleteztek, de közben megőrizték a régi jól bevált módszereket és motívumokat is”, fogalmaz.

– A tojás természetéből adódik, hogy nehéz hosszú távon megőrizni. A héj alatt zajló kémiai-biológiai folyamatok gyakran tönkreteszik a múzeumi gyűjtemény legszebb darabjait. A lassú elmúlás szagát mi is érezzük, ha kinyitjuk a hímestojásos dobozokat. Ezért is örülünk, ha a mai tojásírók lemásolják a gyűjtemény régi szép tojásait. Ma is vannak népművészettel foglalkozó műkedvelők és szakemberek, akik tökélyre fejlesztik a viaszolás vagy a karcolás technikáját – szögezi le a szakember.

Nagykanizsán és környékén a tojáshímzés időpontja a nagycsütörtök vagy a nagypéntek késő délután volt, amikorra az asszonyok már túl voltak a húsvéti előkészületeken. A Kanizsa-környéki szokásokat elsősorban Kerecsényi Edit leírásaiból ismerhetjük, de ma is lehet még gyűjteni, hiszen sok minden megmaradt és többé-kevésbé tovább él napjainkban, magyarázza Gyanó Szilvia.

– Edit néni nem igazán foglalkozott folklór-jelenségekkel, de a tárgyakhoz készített leíró kartonjai mégis nagyon sok információt tartalmaznak. Meglepő és tanulságos ezekkel dolgozni. Ma például a locsolást tekintjük az egyik legfontosabb, húsvéti tojással kapcsolatos magyar népszokásnak, és sokan úgy gondolják, hogy az a locsolóknak járó ajándék. A régi múzeumi anyagban azonban ennek nincs nyoma. Más tájegységeken nyilván így volt, de Nagykanizsa környékén nem. Nemcsak nincs róla adat, hanem kifejezetten azt állították az adatközlők, hogy „régen” nem volt locsolkodás. Az 1950-es, 1960-as években gyűjtött húsvéti tojások esetében, ahol az emlékezet a 20. század elejéig vetíti vissza az emlékeket, a hímes tojás a kereszt-, a szomszéd- vagy rokongyereknek szánt ajándék volt. Kistolmácson például új zsebkendőbe kötötték és kalács kíséretében vitték a keresztanyák a keresztgyereknek. A pirostojás az 1950-es években már elmaradt, de zsebkendőt és frottírtörölközőt akkor is kaptak a fiatalok. Zalaváron is hasonló módon, „pirostojásos kendőben” vitték

a húsvéti tojást a keresztanyák. Az adatok alapján az 1930-as évektől vált általánossá a locsolás. Attól kezdve kaptak a locsolók is hímes tojást, ami persze a kereszt- vagy rokongyerekeknek továbbra is járt – eleveníti fel a hajdani szokásokat a Thúry György Múzeum néprajzos főmuzeológusa.

Ma is általános Zalában és Somogyban, hogy a keresztszülők húsvétkor megajándékozzák keresztgyermekeiket. A 20. század első évtizedeiben ez rendszerint hímes tojás és alma volt, a legszebb gyümölcsöket már ősszel félretették erre az alkalomra.

A két világháború közötti időszakban a tojás mellé gyakran került narancs, vásári mézesbáb, apró csokoládé, az 1960-as évektől játék, könyv, dísztárgy, majd ékszer is. Kiskanizsán egyik évben a keresztanya látogatta meg a keresztgyerekét, a következő esztendőben pedig fordítva.

– Zala sok apró falvában természetesen nem volt mindenhol ugyanaz a szokás – derül ki Gyanó Szilvia szavaiból. – Némely helyen előfordult a locsolás is a 20. század elején, és volt, ahol húsvétkor a lányok vesszőzése volt a hagyomány. Tótszerdahelyen vízzel és korbáccsal jártak a fiúk, minden háznál megkorbácsolták és megöntözték a lányokat. A Keszthely környéki, 19. század végén–20. század elején karcolt tojásokról kevés leltári adattal rendelkezünk. A rájuk írt rigmusok, nevek alapján valószínűsíthető, hogy némelyiket a locsoló legény kaphatta. Ám vannak olyanok is, amelyek készítője férfi, így lehetséges, hogy egyszerűen kedves húsvéti ajándéknak szánta.

Zalában, Somogyban a hímes tojás kétszer kap fontos szerepet. Először vasárnap délután, amikor a keresztszülők vagy a szomszédok ajándékozzák, másodszor pedig húsvéthétfőn vagy a húsvétot követő úgynevezett mátkáló- vagy fehérvasárnapon.

Ekkor a fiatal lányok cserélnek legkedvesebb barátnőjükkel hímes tojást is tartalmazó ételcsomagot, komatálat, ezzel életre szóló barátságot – mátkaságot, komaságot – fogadva egymásnak. A lányok ezért szebb hímes tojásokat kaptak, mint a fiúk, mert ők jobban megbecsülték és tudtak vele mátkázni. Amúgy a húsvétra kapott

tojásokkal húsvétvasárnap délután és húsvéthétfőn szoktak játszani a gyerekek, amikor az utcán vagy a réten összegyűltek.

– Szomjas Károly evangélikus lelkész volt Pátrón, vagyis a mai Nemespátrón, és sok szép, néprajzilag pótolhatatlan fényképen örökítette meg a falu ünnep- és hétköznapjait – eleveníti fel Gyanó Szilvia. – 1964 húsvétján is készített felvételeket. A többségében evangélikus falu lakói húsvét vasárnapján a templom előtti téren gyülekeztek a délutáni istentisztelet után. Ott volt a húsvéti tojásosztás. Az ajándékokat hímzett, vagy szépen szövött „paszitos vékaruhába” fogták össze a keresztanyák, és mint egy batyut vitték magukkal a templomba, vagy éppen kistáskába tették. Régebben hímes tojás és narancs került a batyuba, az 1960-as években ezek mellé csokoládé és kis dísztárgy, játék is. Sok ajándék talált gazdára, mivel Pátrón egy gyereknek 4-5 keresztanyja is volt, s tőlük születésüktől házasságkötésükig számíthattak húsvéti csomagra.