Rákászat, rákpusztulás, ráktenyésztés Zala vármegyében a 19–20. században

"Zala bora, Zala rákja, Zala menyecskéje” – ma már rácsodálkozunk a régi mondásra, melyben Zala vármegye legismertebb jellemzői között szerepelt a rák. A felsőbbrendű, tízlábú, ollós ízeltlábúak közül nálunk a folyami rák és a kecskerák őshonos. A parasztság kevésbé fogyasztotta, inkább az úri konyha kedvelt csemegéjének számított. A Festeticsek asztalára is bizonyára került belőle, akik az 1770–1780-as években a haszonbérlővel kötött szerződésben kikötötték, hogy a halász pénzen kívül hallal és rákkal is adózzon az uradalomnak. A zalai rák iránti bécsi kereslet is egyre inkább fellendült. Gróf Széchényi Ferenc 1801-ben Kupi János soproni kereskedőnek – aki a császárvárosba közvetítette a portékát – engedélyt adott, hogy szentgyörgyvári és hídvégi uradalmában rákot vásárolhasson a rákászoktól, melyből 7000 darabot be kellett szolgáltatnia az uraságnak. Zala vármegye reformkori leírásából tudjuk, hogy a szentgyörgyvári rákvásáron, ahová a Zala mindkét partjáról hordták az árut, a Szent György napjától (április 24.) Szent Mihály napjáig (szeptember 29.) tartó időszakban a bécsi kereskedők 30–40 ezer kiválogatott nagy rákot vettek meg. A ládákban, csalán közé rakva Bécsbe szállított csemege Sala- vagy Solo-Krebs elnevezéssel szerepelt az étlapokon. A magyar nyelvbe visszakerülve a „szóló rák” kifejezés a legszebb, legnagyobb példányokat jelentette, bárhonnan is kerültek az asztalra.

A Balatonból a halászhálókon fennakadt világos színű, karcsú ollós vagy más néven kecskerákokat fogták ki. A Zala alsó szakaszán tenyésző folyami vagy nemes rákok jóval nagyobbak voltak a taviaknál. John Paget angol származású gazdálkodó és író 1842-ben a Balaton-melléki patakok rákjáról ámulva jegyezte fel, hogy „jobban hasonlított a homárhoz, mint a mi (azaz angliai) patakjaink nyomorúságos kis rákjaihoz".

A tavakban, mélyebb vizekben a rákfogás eszköze egy kör alakú vesszőfonat vagy háló, a rácsa volt, melynek közepébe csaliként májat, romlott húst, nyúzott békát kötöttek. Pálóczi Horváth Ádám is említi azt a rákfogási módszert, melyet éjjel, a nád lángjánál végeztek. A sekély partmenti vízben a rákász a kezével, a rák hátát megragadva húzta ki a lyukakból az állatot. Az 1870-es évekig a Válicka, Kerka, Kanizsa patakok mentén is sokan keresték kenyerüket a rákászattal.

A zalai rákok számának csökkenése 1881 körül lett szembeötlő. Az őshonos tízlábú rákfajokat egy gombás fertőzés, a rákpestis tizedelte, amit feltehetően Észak-Amerikából hurcoltak be Nyugat-Európába. Az illetékes minisztérium 1882 szeptemberében jelentéstételre szólította fel a Zalamegyei Gazdasági Egyesületet. Háczky Kálmán elnök felkérte a vármegye különböző vidékein élő földbirtokosokat, hogy küldjenek az elhullott rákokból néhány példányt és számoljanak be a megfigyeléseikről. Eszerint a Balaton-mellék patakjaiban és a tóban annyira elfogytak a rákok, hogy „míg egyébkor a halászok hálói ha mást nem is, de rákot fogtak, ma kívánságból sem lehet rákot fogni”. A Válickán és a Kerkán lévő malmok bérlői 1880-tól nem tudták beszolgáltatni gróf Andrássy Aladár szécsiszigeti uradalmának az előírt rákmennyiséget. A beszámoló készítője egy alkalommal maga is látta, hogy 15–20 ráktetemet vitt a víz Szécsiszigetnél. A Zala folyóról jelentő személyek azonban határozottan kijelentették, hogy nem tapasztaltak tömeges elhullást. Ők az állomány csökkenésének okát a rákok szaporodási időszakát és életkorát figyelmen kívül hagyó kíméletlen rákászatban látták. Egyikük kifejtette, hogy Zalaegerszegről és máshonnan már kora tavasszal cigányok és más – az ő megfogalmazásában – „élhetetlen egyének seregesen özönlik el a Zala folyó partjait s nem tekintve más tulajdonjogát, valóságos irtó háborút viselnek a rákok ellen”. Egy másik jelentés szerint a rákok megfogyatkozásának legfőbb oka szaporodási helyük megszűnése, mert a berek a Zala szabályozásának következtében kiszáradt.

1903 májusában arról számolt be a helyi sajtó, hogy három budafai lakos évente több ezer rákot szállított Zalaegerszegre egy helyi kereskedőnek. Legutóbb 500 darabot vittek a városba, azonban a rendőrség fülest kapott, hogy a rákok nem érik el az előírt méretet, ezért lefoglalták és visszaöntötték valamennyit a Zala folyóba.

Azokban a patakokban, ahol a vizet nem szennyezték és kíméletesen rákásztak, újra növekedni kezdett az egyedszám. Bődy Zoltán, Zala vármegye alispánja 1934 júniusában kiadott rendeletében időszerűnek látta a ráktenyésztés fellendítését: „e kedvelt és jól fizetett piaci árut képező állatoknak rendszeres tenyésztésével törekedjünk vizeink értékét emelni s ezzel kapcsolatosan idegenforgalmunkat növelni. E kicsinek látszó, de mégis fontos gazdasági cél érdekében a jelenlegi rákállomány szigorú óvásán és védelmén kívül fontosnak tartom, hogy a ráktenyésztésre alkalmas vizeinket benépesítsük”. A községi elöljárók feladatává tette, hogy a rendelethez mellékelt „Hasznos tudnivalók a ráktenyésztéshez” című útmutatót a partbirtokosok megismerjék. A főszolgabírókat pedig arra utasította, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel ösztönözzék a lakosságot, intézkedéseikről pedig évente küldjenek jelentést. Az említett útmutató a folyami rákot ajánlotta betelepítésre, mivel a kecskeráknál gyorsabban fejlődik, ollója és farka húsosabb és ízletesebb. A tiszta, keményebb talajú, partjain dús növényzetű álló- vagy folyóvizet tekintették a célra alkalmasnak, és figyeltek arra, hogy a korábbi élőhelyükhöz hasonló jellegű vízbe kerüljenek át a kifejlett egyedek vagy az egyéves ivadékok. Tavasszal kellett a petéket hordó nőstényeket szabadon bocsátani, majd szeptemberben hozzájuk ereszteni a hímeket, nehogy az ivadékokat elpusztítsák. Egy méter parthosszra két nőstényt és egy hímet számoltak. Az előírás szerint tilos volt a rákokat a vízbe dobálni, mert úgy nem tudnak azonnal lélegezni. A betelepített helyeket védeni kellett a vidráktól és különösen óvni az orvrákászoktól, akik már kora tavasszal kézzel szedték ki lyukaikból a petéket hordó nőstény rákokat.

Fekete István 1950-es években játszódó, Tüskevár című regényének helyszíne a Kis-Balaton. A könyv alapján 1967-ben készült filmsorozat egyik jelenetében megnézhetjük, ahogy Matula bemutatja a rákfogás fortélyait. Az 1950-es évekig a göcseji patakok rákászai az egerszegi piacra vitték a zsákmányukat, de a kanizsai piacon is szokványos volt a környékről származó fehérpáncélú rák. A következő évtizedre azonban az ipari szennyezés a zalai vizek élővilágára is károsan hatott.

Van olyan településünk, mely az arculatát meghatározó hagyománynak tartja a rákászatot: Zalamerenye 2017-ben kialakított helyi értéktárába ez a ma már különleges tevékenység is bekerült.