Halálos lövések az egerszegi piacon

Bocsári Svastits Benő (1833–1910) régi nemesi családból származott. Apja, Svastits János hegedűművész a korszak ismert zeneszerzője volt, kinek keszthelyi házában Liszt Ferenc is megfordult. Benő fiával (keresztszülei Oszterhuber József és Deák Ferenc nővére Deák Klára voltak) gyakran muzsikált Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály tiszteletére. A kiváló zongorista, Svastits Benő így már szinte az anyatejjel szívta magába a nemzeti eszméket – amelyek egy életre meghatározták későbbi politikai pályafutását. 16 évesen, hadnagyként szolgált a szabadságharcban, s részt vett a komáromi vár védelmében (Haláláig büszke tagja volt a Zala illetve a Vas megyei honvéd egyletnek.) A szabadságharc leverése után befejezte tanulmányait (a középiskolát Nagykanizsán, a jogi akadémiát Győrben végezte). Emellett kiváló zongoraművésszé is képezte magát, Bécsben, Grazban és Weimarban. (A visszaemlékezések szerinte Erkel Ferenc is tanította.) Az 50-es években több nagy sikerű koncertet adott a Dunántúl különböző városaiban. Hazatérve Zalaegerszegen telepedett le. Részt vett a Zalamegyei Gazdasági Egyesület megalapításában 1859-ben. Az egyesület első jegyzője, majd titkára lett. Később hosszú ideig ő töltötte be az elnöki posztot is. Az 1860-as évek második felétől közigazgatási (s egyben politikai) karrierje nyílegyenesen emelkedett. 1865-től a vármegyei központi választmány állandó jegyzője, majd Deák-párti programmal az egerszegi járás főszolgabírója lett. Mindez nem sokáig tartott, mert 1869. augusztus 3-án megyei főjegyzőnek választották. Eredményes munkálkodása nyomán 1878. január 3-án alispán lett. Buzgó és hatékony munkájával mind a kormányzat, mind pedig a megyei közélet meghatározó erői elégedettek voltak. Így 1886. november 9-én – azon kevesek egyikeként, aki a közigazgatási gyakorlatból érkezett e magas tisztségre – az uralkodó, Tisza Kálmán miniszterelnök javaslatára főispánná nevezte ki. Kinevezése érdekében a megyét irányító elit, még a gyakran Zalában (Balatonfüreden) tartózkodó Jókai Mór befolyását is igénybe vette. 

Svastits nagy eréllyel hajtotta végre a közigazgatás korszerűsítését (s érzékenységeket is bántva) az ügyvitel átszervezését. Különös gondot fordított a folyók ármentesítésére – főleg a Mura és Dráva védelmi rendszerének kiépítésére és a belvizek levezetésére. Felkarolta a muraközi lótenyésztést, ami a környék lakóinak komoly kereseti forrást jelentett. A kereskedelem fejlesztése érdekében szorgalmazta az útépítést, s a vasúthálózat bővítését. Közel 200 km (Ukk-Csáktornya 138 km; Zalavölgye 49 km) épült meg vezetése alatt. Az ezüstkapát, mellyel az első kapavágást végezte a zalaegerszegi vasútépítésen, máig is őrzi a Göcseji Múzeum. (Haláláig alelnöke volt a zalavölgyi vasúttársaságnak.) Sokat tett a megyeszékhely városiasodása érdekében, s támogatta a Balaton könyékének fejlesztését is. Nevéhez fűződik a balatoni gőzhajózás rendszeres járatainak beindítása. Az oktatás területén a keszthelyiek a középiskola főgimnáziummá fejlesztését, s a Georgikon máshova helyezésének megakadályozását, a zalaegerszegiek a főgimnázium létesítésében való közreműködését köszönték neki. 

Nagy szervezőkészség, éleslátás, diplomáciai érzék és emberismeret jellemezte. Emellett kedves modora és ellenállhatatlan szónoki ereje alapozta meg népszerűségét. (Deák szobrának avatásakor elmondott beszédét az Országgyűlési Könyvtárban helyezték el; főispáni beiktatásakor elmondott beszédét kinyomtatva kiosztották a nép között stb.) Munkásságát a felekezeti villongások, és a nemzetiségi, faji gyűlölet megfékezése jellemezte. Bár ő maga népszerű volt – személye testesítette meg a megyében azt a Szabadelvű Pártot, amely támogatottsága az 1890-es évek elejére jelentősen megcsappant. Az 1892-es választások már egyértelműen mutatták a kormánypárt bomlásának jeleit. Az ellenzék sok megyében összejátszott a hatalom belső ellenzékével, egyre erőteljesebb eszközökkel igyekezett „levadászni” a kormányzó erők addig kikezdhetetlennek hitt „erős embereit”. S Svastits Benőn is sikerült fogást találni. Mivel közéleti tevékenysége támadhatatlan volt, a magánéletén keresztül kerestek támadási felületet. A nagycsaládos (8 gyermekes) főispán a köznek élt. Munkája, utazásai során jelentős kiadásai voltak, de ő – büszkeségből – a vármegyétől soha egy fillért nem fogadott el. Sokat jótékonykodott. Nagyvonalúan költekezett. Tette ezt akkor is, amikor már nem volt miből. Így kisebb-nagyobb kölcsönök felvételére, váltók igénybevételére kényszerült. Dzsentri életvitelén nem változtatott, így a század utolsó évtizedében jelentős adósságokat halmozott fel. Már főnökei is felszólították: rendezze zavaros pénzügyeit. Ezt használták ki politikai ellenfelei. A terv végrehajtására a legalkalmasabb jelölt Csesznák József perlaki ügyvéd lett, akit szolgabíró korában fegyelmi úton hivatalvesztésre ítéltek. (Ekkor Svastits még alispán volt.) Csesznák hivatali beosztásával visszaélve, a rábízottak pénzével üzérkedett, megkárosította őket. Bár a végső döntést a miniszter mondta ki, Csesznák mégis az ügyet felgöngyölítő Svastits által vezetett hivatalt hibáztatta. Többször igyekezett bosszút állni feljelentésekkel – végül 13 évvel az elbocsátás után eljött az ő ideje. 

A nevében elkészített feljelentést egyenesen a miniszterelnöknek címezték, s szövegét országos feltűnést keltve a Magyarország c. lap 1896. február 7-i száma teljes terjedelemben közölte. Az ügyesen szerkesztett anyag összemosta a valóban meglévő magánéleti gondokat a közéleti tevékenységgel. Korrupcióval, elszámolási problémákkal vádolta a főispánt. Továbbá azzal is, hogy a rábízott tisztségviselőkkel, földbirtokosokkal, üzletemberekkel fedeztette a kiadásait, s cserébe címeket, tiszteletbeli állásokat osztogatott. Svastits azonnal megtette Csesznák ellen becsületsértés és rágalmazás miatt a büntető feljelentést. A rágalmazók mégis elérték céljukat, mert a főispán pár nap után bejelentette – 36 évi közszolgálat után – nyugdíjba vonulási szándékát, amelyet az uralkodó február 11-i hatállyal el is fogadott. 

Zala megye törvényhatósági bizottsága méltatlannak találta a Svastits Benő ellen intézett támadást. Rendkívüli megyegyűlést hívtak össze – a korabeli politikai viszonyok között egyedülálló módon –, egyhangú szavazással álltak ki a megtámadott, nyugdíjba vonult főispán mellett. Az ülést felfüggesztve az egész testület Svastits lakása elé vonult tiszteletüket nyilvánítva a főispán megye érdekében végzett munkássága előtt. Svastits könnyek között mondott köszönetet a kiállásért. Ugyanúgy búcsúzott tőle a megye papsága is. Az alispán a sajtó előtt jelentette ki, hogy Svastits működése alatt soha nem keletkezett hiány a megye költségvetésében. Zalaegerszeg város – ahol a család négy évtizede élt – egyhangú határozatban nyilvánította ki tiszteletét a távozó főispán iránt, s ítélte el a egyéni célból nagyközönség elé vitt támadást. 

Csesznák József durva lépése nagy visszatetszést keltett az egész vármegyében. Több társaskör és egyesület tiltakozott a volt szolgabíró vádjai ellen. Még a perlaki társas kör is – ahol a feljelentő élt – egyhangúlag fejezte ki bizalmát Svastits mellett. 

A lemondott – de valóban komoly pénzügyi gondokkal küszködő – főispán további erkölcsi elégtételeket is kapott. Utódja méltányolva munkásságát, több millenniumi ünnepi bizottságba beválasztotta, tovább vezette a megye gazdasági egyesületét, s az egerszegi kaszinót, sőt szóba került esetleges képviselői jelölése is. Huszár főhadnagy fia viszont nem tette túl magát az apján esett sérelmen – s már február második hetében párbajra hívta a rágalmazót. Csesznák kitért a párbaj elől – mondván, a bíróság dönt ügyében. Hiába próbálta provokálni Svastits Imre később is több ízben, ő inkább csendőri védelmet kért. A főhadnagy akkor határozta el, hogy végleg rákényszeríti ellenfelét a párbajra, amikor Botfy polgármestertől megtudta, hogy Csesznák azt hirdeti, nem fogja tűrni, hogy a főispán tiszteletbeli állásait megtarthassa, további lejárató lépésekre készül. 

Az egerszegi piactéren nyílott erre alkalom 1896. szeptember 14-én, az országos vásáron, sokszáz ember szeme láttára. Az apját megbosszulni kívánó fiatalember lovagló ostorával Csesznákra vágott, mire ő pisztolyt rántott. A fiú elővette kardját, s több vágást mért ellenfelére. Az ügyvéd három lövést adott le, amelyből egyik súlyosan megsebesítette Svastitsot, aki a közeli Fangler házba menekült. Csesznák üldözőbe vette – de a lövések zajára kiérkező csendőrök megakadályozták a további vérontást. Csesznák sebei nem voltak súlyosak, Svastits Imre viszont a gondos ápolás ellenére október 1-jén belehalt sérülésébe. A helyi és az országos közéletet is felborzolta az eset. Abban mindenki egyetértett, hogy nem jó tendencia bírói döntések előtt erőszakkal elintézni az ügyeket. De abban is, hogy a rendszer hibája, hogy olyan esetek előfordulhatnak, amelyek miatt eluralkodhatnak az emberi szenvedélyek. A közvélemény az apja becsületét védő fiú mellett állt, s az ügyvéd szigorú megbüntetését szorgalmazta. A temetésen a vármegye minden társadalmi rétege tüntetően képviseltette magát. 

Csesznák ügye megjárta az összes bírói fórumot, s végül a Kúria 1897. augusztusában tettét jogos önvédelemnek minősítette, s felmentette. 

A volt főispán soha nem heverte ki az esetet. Felszámolta zalai érdekeltségeit, 1898-ban Zalaegerszegről Budapestre költözött. Csupán a Zalavölgye vasúttársaság alelnöki posztját tartotta meg. Fia zalaegerszegi sírjára a következő versikét vésette:
„A fiúi szeretetnek vértanu áldozata lettél.
Jutalmad, hogy ártatlanul kiszenvedtél.
Gyilkosod lelke adózik kiontott ifjú életedért,
Te nyugodj békén, hő imánk zeng üdvödért!”

Csesznák a „gyilkos” szó miatt rágalmazási pert indított Svastits ellen, s mivel a helybeli bíróságtól nem várt elfogulatlan ítéletet, közvetlenül az igazságügyi minisztériumhoz fordult. Az ügy lefolyásáról nem maradtak fenn dokumentumok. Elképzelhető, hogy a minisztériumnak fontosabb dolga is akadt a Svastits-Csesznák ügynél. 

A volt főispán szakított a politikával, élete utolsó 12 évét Budapesten élte le. Kapcsolata lassan megszakadta a vármegyével, csupán a Keszthelyen élő rokonságot látogatta. Állandó harcot folytatott adósságai miatt életét keserítő uzsorásokkal.

A lovak szeretete miatt élete alkonyán is kijárt a lovardákba, s a lófuttatásokra. 

1910. augusztus 30-án halt meg Budapesten 77 évesen. Keszthelyen temették nagy részvét mellett a családi sírboltba. A Zalamegye című lap korának nagy tekintélyű politikusaként búcsúzott tőle. Tehetséges, előretörő, s a célokért mindent feláldozni kész férfiként jellemezte, akinek utóbbi tulajdonsága okozta vesztét. A „Balatonvidék” nagyobb szeretettel köszönt el tőle – felróva, hogy a temetésről hiányzott a vármegye hivatalos képviselete –, holott a kegyelettel az „igaz érdemet és a nagy múltat tisztelte volna meg”. Fontosnak ítélte, hogy az új nemzedék tanuljon tőle önzetlen munkásságot, s a sors csapásai közt férfias szilárdságot és állhatatosságot.