Dél-zalai szőlőhegyek a 19. század közepén

Bár a 16-17. századi török háborúk időszakában a településhálózat és a hozzájuk kapcsolódó szőlőhegyek komoly pusztulásnak voltak kitéve, a 18. század elejétől a falvak egy része újra benépesült, az elhagyott hegyeket pedig újra művelni kezdték. A rendi korszakban (tehát 1848 előtt) a jobbágyparasztok a szőlő után dézsmát fizettek, a borkimérést pedig földesúri előjogok korlátozták, de a szőlőművelésből még így is számottevő bevételhez lehetett jutni.
Az 1848. évi áprilisi törvények, valamint az 1853. évi úrbéri pátens nyomán az egykori jobbágyok a volt uraiknak járó állami kártalanítás ellenében az úrbéres földek (jellemzően a lakóház és annak udvara, valamekkora szántóföld, rét) teljes jogú tulajdonosává váltak. Ám a szőlőterületek csak megváltás ellenében, fokozatosan szabadultak fel a földesúri terhek alól.

Miután az áprilisi törvények eltörölték a nemesi adómentességet, a szabadságharcot orosz segítséggel leverő bécsi udvar egyik első intézkedése a föld- és épületadó bevezetése volt. Ezek kivetése viszont megkövetelte az ország feltérképezését, a modernnek nevezhető ingatlan nyilvántartás alapjainak kiépítését. Így tehát az 1850-60-as években részletes térképek, felmérések készültek a településekről és a határaikban húzódó szőlőhegyekről is. Emellett a korszakban rendszeressé vált a különféle mezőgazdasági statisztikák összeállítása, melyek a térképekkel kiegészülve részletes információkkal szolgálnak a falvak határában folytatott gazdálkodásról. A szűkös keretekre tekintettel a továbbiakban Zala vármegye délnyugati szegletére, az 1850-es évek közepén megszervezett Bánokszentgyörgyi vagy későbbi nevén Letenyei járásra irányítjuk figyelmünket.

Bár ezen a vidéken az Eszterházyak és az Andrássyak birtokai terpeszkedtek nagy kiterjedésű erdőkkel és legelőkkel, a legtöbb falu határában ott volt a szőlőhegy, amit a helyiek szorgalmasan műveltek. Szép számmal voltak, akik a lakóhelyüktől távolabb, akár a harmadik vagy negyedik falu határában is bírtak saját vagy bérelt hegyi birtokkal. A korabeli iratokban ezeket a nem helyben lakó gazdákat nevezték extráneusoknak. Az 1860-as évek első felében összeállított földhasználati kimutatások tanúsága szerint az egyes községek határában szőlővel beültetett területek mérete meglehetősen nagy szórást mutatott. Forrásaink alapján úgy tűnik, hogy a Letenyei járás területén ekkoriban Becsehely, Pola, Szentmargita határában, illetve Kerkaszentmiklós (ma: Tornyiszentmiklós) vidékén terültek el a legnagyobb kiterjedésű – több száz kataszteri holdat kitevő – szőlőültetvények (1 kataszteri hold = 0,575 hektár). 

A falvakból régi – és sok helyen még ma is használatban lévő – dűlőutak, illetve víz mosta mélyutak (horhosok) vezettek a hegyekre, ahol katonás rendben sorakoztak a boronafalú vagy favázas-sövényfalú pincék. A boronapincéket csapolással egymáshoz rögzített szálfákból vagy gerendákból építették, míg a sövényfalu építmények esetében a talpgerendákba illesztett karók közé vesszőket fontak, végül az így kialakított „falat” kívül-belül sárral betapasztották. A legegyszerűbb hegyi hajlékok egyetlen helyiségből álltak, vagyis nem különült el a boroshordók tárolására, valamint a szőlő feldolgozására szolgáló tér. A módosabb gazdák parcelláin inkább a jellemzően két helyiségből álló présház-pincéket találjuk. Ezek bejáratát szinte mindig az épület hosszanti oldalán helyezték el, a megerősített faajtók a présházba nyíltak és innét lehetett bejutni a hordók tárolására szolgáló pincébe. A korabeli térképeket tanulmányozva a legtöbb szőlőhegyen présházas ikerpincéket is felfedezhetünk, amelyek préselésre szolgáló helyiségét két család közösen használta, míg a boroshordókat a présházhoz jobb és bal oldalról kapcsolódó, külön bejáratokkal rendelkező pincékben tartották.

Az 1850-es években rendszeresen felmérték a szőlők állapotát és a bortermést, ezek szerint a járásban szőlőnemesítéssel nem foglalkoztak, a szaporítás pedig legtöbbször bujtással történt. A Gazdasági Lapok 1856. június 5-i száma részletesen foglalkozott az ekkoriban széles körben alkalmazott módszerrel. Eszerint a „bujtás technikája abból áll, hogy a kapás a tavaszi vesszőt tavaszkor, a metszés után, ívben lehajtja s azon a helyen, ahol az a földet éri, ott kapával [...] lyukat váj, melybe a vesszőt ismét egy befelé nyúló ívben úgy hajtja le, és földdel betemeti, miszerint annak hegye két szemnyire a földből kiálljon.” Az így lebujtott vessző általában őszre begyökeresedett és ekkor már elválaszthatták az eredeti szőlőtőkétől. A termesztett szőlőfajtákról az 1850-es években keletkezett forrásaink sajnos hallgatnak, de néprajzi és történeti adataink szerint a kadarka számított az egyik legelterjedtebb szőlőfajtának. Ezt az 1870-es évek elején összeállított szőlészeti statisztika is alátámasztja, eszerint ugyanis a Letenyei járásban a fehér bor mennyisége eltörpült a vörös és a siller borok mellett. Forrásaink arra utalnak, hogy a legtöbb helyen karó nélküli szőlőművelést folytattak, ez kétségkívül egyszerű és olcsó megoldás volt, ám megkönnyítette a különféle betegségek terjedését. Ezek leküzdésére a császári-királyi közigazgatás is figyelmet fordított, például 1852-ben minden községben ki kellett hirdetni a büdöskővirágból (kénpor) készíthető szer leírását, amit aztán rongy vagy kisseprű segítségével lehetett a szőlőlevelekre juttatni. A szőlőtermést a betegségek mellett a kedvezőtlen időjárás is fenyegette, például a gazdák gyakran panaszkodtak a jégverés okozta károkra. Emiatt a megtermelt bor mennyisége jegyzői kerületenként az egyes években meglehetősen nagy, akár több ezer akóra tehető ingadozást mutatott (1 akó általában 54,30 litert jelentett). A nehézségek ellenére a szőlőművelés és borászkodás sok helyen kifejezetten jövedelmező tevékenység volt. Kerkaszentmiklós, Letenye vagy Páka környékén egy átlagos évben az egy kataszteri hold szőlőre számított költség nagyjából duplájára várhatták bevételként a gazdák: 20-30 forint kiadásra 50-60 forint bevétel esett. Ehhez képest például Bánokszentgyörgyön és a környező falvakban a kedvezőtlenebb adottságok miatt a szőlőművelés költsége egy holdra vetítve akár a 40 forintot is elérhette, a jövedelem pedig alig volt több 50 forintnál.

De nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a körülményt, hogy a falvakat körülölelő hegyeken vegyes gazdálkodást folytattak, vagyis a szőlők mellett a gazdák kisebb szántóföldekkel, veteményesekkel, kaszálókkal és gyümölcsösökkel is rendelkeztek. Ami a gyümölcsfákat illeti az 1857. évi felmérés szerint a szőlőhegyi parcellákon leginkább alma, dió, cseresznye, körte és szilva termett, utóbbiból rendszerint pálinka készült. Az összeírás csak a Letenyei és a Pusztamagyaródi jegyzőség falvai kapcsán tett említést a barackfákról, illetve Pusztamagyaród vidékén még berkenye és lasponya is szerepelt az összeírásban. A Zala megyében őshonos szelídgesztenye pedig szinte mindenütt megtalálható volt.

A szőlőhegyeken folyó gazdálkodás és az abból származó jövedelem tehát fontos szerepet játszott a paraszti háztartások életében, ezért nagy gondot fordítottak a hegyek rendjének fenntartására. A hegybirtokosok gazdálkodását, magatartását írott és íratlan szabályok és szokások határozták meg, melyek betartását a hegymester és a hegypásztorok felügyelték. Az évszázados hagyományok alapján szerveződő közösségeket az 1890-es években bevezetett szabályok nyomán váltották fel az adminisztratív úton szervezett hegyközségek, melyek elsősorban a modern szőlő- és bortermelés feltételeinek megteremtését tekintették feladatuknak.