2023.09.18. 12:30
Nem foglalkozás, inkább életforma – Nemes Józsefné
A szüleitől tanulta a segítőkészséget, az együttérzést, a gondoskodást. A saját családjával együtt a szülei álltak a 26 évvel ezelőtti döntés mellett is: Csatárban, a szülőfalujában a férfiszabó-mesterséget a falugondnoki hivatásra cserélte. Nem munka, nem foglalkozás, inkább életforma, amit nem lehet szögre akasztani a nyugdíjba vonulással.
Kemény Bertalan-díjat vehetett át Nemes Józsefné nyugalmazott csatári falugondnok
Fotó: Pezzetta Umberto
– „Ha bajba kerülök, csak neked szólok, csak te segíthetsz” – mondta nekem pár éve a 92 éves bácsi – meséli Nemes Józsefné Irénke, a csatári falugondnok, érzékeltetve az őt körülvevő bizalmat, megbecsülést, szeretetet. – Itt születtem, itt nőttem fel, bár másik házban, de ugyanazon a telken élek. Megvan a szüleim háza, érintetlenül, az a menedékem, néha erőt merítek belőle.
Irénke az édesanyja gyermektelen nővérét ápolta fiatalként, a szociális gondozó feladatait ösztönösen tudta, falugondnokként ezt a képességét több képzéssel fejlesztette. Tudja, megéli, hogy a hajdani többgenerációs együttélés felbomlásával a falvakban egyedül maradó idősek támasza olykor csak a falugondnok.
– Nem az ellátás, a takarítás, az ebédeltetés, a tisztálkodás, hanem a lelki támogatás a legfontosabb az időseknél – avat a tapasztalataiba. – Sokszor órákig beszélgetünk, a hallottakat pedig mindig diszkréten kell kezelni. Egy év is beletelt, mire a bizalom kialakult, mire elfogadták, hogy a magánszférájuk része lettem. Akadt, aki a gyerekeit már sajnos nem ismerte meg, de engem mindig a nevemen szólított. Az első érett gyümölcs gyakran az enyém volt a kertekből.
A munka derűsebb része a gyerekekhez és a községi rendezvényekhez köti a falugondnokot. A szomszéd településen lévő iskola tanulóit könyvtárba, sportrendezvényre viszi. Ötlete alapján Csatárban három éve létrehozták az önkormányzati kertet, ahol az önkormányzati rendezvényekre megtermelik a zöldségeket. Az általános iskolások részére megtartott nyári táboroknak is az egyik alappillére, írta a csatári önkormányzat, amikor idén tavasszal Kemény Bertalan-díjra terjesztette fel Irénkét. A Zalai Falvakért Egyesület ajánlása így szólt: „...a zalai falugondnoki közösséggel – a Zalai Falvakért Egyesülettel – kezdettől aktív kapcsolatot alakított ki. A megyei falugondnoki találkozó és szakmai műhely program házigazdaszerepét is vállalta. A falugondnokok alapképzését szenior falugondnokként segíti...”
– A rendezvényeken annyi mindenre kell figyelni, előfordult, hogy féltettem a kasszát, a pénzt, ezért édesanyám őrizte egész este, ő volt a páncélszekrényem. Sosem maradtam egyedül a feladatokkal, a fiatalok is kivették a részüket minden közösségi munkából, ha például megsüllyedt az autóm a sárban, hárman-négyen azonnal ott teremtek – az emlékeket napestig tudná sorolni. – Imádom ezt a falut.
A Falufejlesztési Társaság által 2008-ban alapított Kemény Bertalan-díjat egyébként annak adják, aki a Kárpát-medence területén falugondnoki feladatát 600 fő alatti lélekszámú településen végzi, s a vidék- és falufejlesztés elkötelezettje.
– Még találkozhattam Zalaegerszegen Kemény Bertalannal, nagy hatást gyakorolt rám a nyugalma, szuggesztív ereje – meséli a csatáriak Irénkéje. – Ezért óriási dolog nekem a róla elnevezett díj.
Hátország? Férje, három, már felnőtt gyermeke, akik a munkájában már gyerekkorukban segítették őt. Szentgotthárd az egyikőjük, Sopron a másikuk otthona, a harmadik Csatárban él, így a négy unoka közül kettővel napi kapcsolatban van. A lánya folytatja a községben betöltött szerepét. Neki pedig ezer terve van még.
– Idén láttam először a tengert Horvátországban, még szeretnék egyszer repülőn is ülni – s ez csak az egyik vágy a bakancslistáról.
Nemes Józsefné nagyra értékel mindent, ami eleinknek fontos volt, ragaszkodik a bútorokhoz, használati és munkaeszközökhöz, szerszámokhoz, házi textilekhez, kézimunkákhoz, dísztárgyakhoz. Járt nemrég a budapesti Retro Élményközpontban, igazi csemege volt számára.
– Ha valaki látná a padlásunkat, elámulna, mennyi mindent őrzök. Több működőképes varrógépem is van. Most épp egy 1930-ban hímzett terítő mintáját szeretném felújítani, újravarrni. Nagyon egyszerű, de annál szebb.
A beszélgetés közben mindjárt meg is fogalmazódik benne a csatári helytörténeti gyűjtemény terve.
– Tudok is egy tömésházat, ahol még kemence is van. Szerintem alkalmas lenne falutörténeti bemutató háznak, én szívesen berendezném, odaadnám, ami összegyűlt minálunk az évtizedek során – érződik az elhivatottság, lelkesedése ugyanolyan hőfokú, mint amikor belekezdett a segítő munkába, amit a kis közösség és annak tagjai javára folytatott negyedszázadon át.