Az 1983-as díszbemutatón Az ember tragédiája című darabot játszotta a társulat

A második világháború után, az 1950-es években – nem függetlenül a rendszerpropagandától – Zalaegerszeg kulturális infrastruktúrája jelentős mértékben fejlődött. 1955-ben kezdték el építeni az Ady film­színház épületét, amelyet 1958-ban adtak át, és ezzel párhuzamosan megkezdődött egy színháznak is használható városi kultúrház tervezése. Kezdetben számos pótmegoldás is felvetődött, így például az elhagyatottá vált zsinagóga épületét akarták színházzá átalakítani, de ez lekerült a napirendről, és már 1954-ben megszülettek az előtervek a Kosztolányi utcában, nagyjából a mai helyén felépítendő „városi színházra” vonatkozóan. Pontosan nem tudni, milyen indíttatásból, de az 1958-ban elkészült részletterveken egy H alaprajzú épületkomplexum bontakozott ki, amely a színház/kultúrház mellett, a szomszédos szárnyban a szakszervezetek irodáit is magában foglalta. Az épület tervezője a fővárosi Középülettervező Vállalatnál dolgozó ifj. Kotsis Iván volt, akinek neve ismerősen csenghetett a jobb memóriájú helyiek számára, hiszen apja, id. Kotsis Iván tervezte az 1920-as évek második felében az olai Jézus Szíve-templomot és a Széchenyi téri vármegyeháza (Kvártélyház) átépítését, bővítését is.

Az akkori árakon 12,5 millió forintos költségvetésű épület ünnepélyes alapkőletételére 1958. december 16-án került sor Gáspár Sándor, a Szakszervezetek Országos Tanácsának főtitkára és az összes helyi párt- és állami vezető jelenlétében. A komplexum néhány eleme típusterveken alapult, de alapvetően egyedi tervezésű volt. Kívülállóként szinte hihetetlen az a mérnöki precizitás, ahogy egy lépcsőfokot, a leendő homlokzati zászlótartót vagy éppen a színpadtechnikát tekintve a zsinórpadlás egy-egy csigáját megtervezték. A színpadtechnikánál maradva, általánosságban is elmondható, hogy a tervezők a nézőtérrel együtt a lehető legnagyobb gondossággal jártak el, a költségkeretek között az elérhető legjobb technikai adottságokat igyekeztek kihozni a színházi épületrészt illetően. A nézőtér két részre tagolódott, a színpaddal szemben 498 férőhelyet alakítottak ki, míg felette, a karzaton kereken száz néző fért el. Ezenkívül az emeletre beterveztek egy 150 fős tanácstermet – később ebből lett a Házi Színpad –, illetve számos klubhelyiséget a kiszolgáló helyiségeken kívül. A csaknem 600 fős színházteremben a prózai előadások mellett énekes, zenés produkciókat, (politikai) gyűléseket, valamint filmvetítéseket is kívántak tartani, ezért a teremnek és a színpad(techniká)nak sokféle „hangtani programnak” meg kellett felelnie, ami a kor technikai színvonalán – de talán ma is – csak kisebb-nagyobb kompromisszumok árán volt lehetséges. Külön gondot fordítottak a padló, illetve a nézőtéri székek anyagának kiválasztására, bár mai szemmel a parafa alátétes gumiszőnyeg és az ülőhelyek műbőr borítása nem a legkorszerűbb, pláne nem a legesztétikusabb választás volt, de vélhetően nem telt többre, jobbra.

A nézőtér meghatározott ütemű emelkedése, az oldalfalak fűrészélszerű kiképzése, az álmennyezet magassága, rétegsora, anyaga és vonalvezetése, valamint a színpadi környezet tölcsérszerű formája, a derékszögű sarkok lekerekítése, továbbá az erkély mellvédjének döntése és ívelése, a zenekari árok formájának kialakítása, végül a zajforrásokat kibocsátó helyiségek zsilip­ajtókkal való ellátása mind-mind az optimális hangterelést és -erősséget kívánták szolgálni. Laikus szemmel talán meghökkentő a fűtési energiafelhasználás optimalizálásának tervezése, ugyanis a fűtőtestek hőleadó kapacitását úgy kalkulálták ki, hogy a nézőtér kívánatos hőmérsékletének eléréséhez a nézők által potenciálisan leadott hőmennyiséget is beleszámolták. Az épület, mely először a Munkásotthon elnevezést kapta, átadási határideje eredendően 1960 decembere lett volna, így jelentős csúszásnak tekinthető az 1962. január végi ünnepélyes felavatás, ahol ismét Gáspár Sándor, aki feljebb lépve immáron az MSZMP Központi Bizottságának titkári minőségében volt a fő vendég.

Az 1970-es évek végére, elsősorban a vidéket „ellátó” Déryné Színház megszűntével jelentősen romlott az állandó társulat nélküli városok színházi élete. A megyei vezetés ezért lobbizásba kezdett ennek javításáért, végső fokon önálló társulattal rendelkező színházat kérve Zalaegerszegre, ami Pozsgay Imre kulturális miniszter 1978-as zalai látogatása során zöld jelzést kapott. Nagyot lendített az ügyön, hogy a megyeszékhelyen több kulturális beruházás is zajlott, illetve tervben volt (Városi Művelődési Központ a Landorhegyen, zsinagóga átalakítása kiállító- és hangversenyteremmé), így az egykori Munkásotthon, majd későbbi nevén Megyei Művelődési Központ színházzá építése, ezzel együtt az ideiglenes ki­esése nem okozott akkora törést a helyi kulturális életben. 1980 őszén megindult az átalakítási munka, melynek során a teljes gépészetet lecserélték, a közönségterek is teljesen megújultak és kibővültek. Ráadásul nem egyszerűen egy épületátalakításról volt szó, hanem annál komplexebb műveletről, melynek keretében díszletépítő műhelyt kellett kialakítani a Deák Ferenc Szakközépiskola bázisán, továbbá a Pázmány Péter utcában és a Kossuth utcán színészlakások is épültek ezzel párhuzamosan. Mindeközben a leendő társulatot is építeni kellett, melynek vezetésére sikerült megnyerni Ruszt Józsefet, aki hallatlan energiával vetette bele magát a színházalapításba.

1983. ősz elején az építők készre jelentették az épületet, így október 11-én egy egész napos ünnepsorozat fináléjaként este nyolc órakor végre felgördülhetett a függöny, és Köpeczi Béla művelődési miniszter megnyitóbeszéde után kezdetét vette a színházavató díszbemutató, Madách Imre: Az ember tragédiája, Ruszt József rendezésében.