Szubjektív sorok Soós József lenti költő sírkővére

Ebben a szelíd világban szenderült el örökre Soós József lenti költő 71 évesen, aki egy nem túl súlyosnak tűnő problémával került kórházba, és soha sem jött ki onnét… Ilyen világ ez! – tehetjük mindehhez hozzá tragikus folytatásként a végső befejezést…

Soós József harmincöt évig volt a rédicsi művelődési ház, majd az ugyancsak rédicsi Bellosics Bálint Közösségi Ház vezetője, mígnem a kort elérve, nyugdíjba vonult, de egy percig sem fejezte be irodalmári küldetését. A Kerka-parti csend című versét a Zalai Tájakon című riportkönyvem Kerka-menti településeinek felvezetőjeként írta, azért is, mert több falu riportútjára elkísért a térségben, alapos helyismereteivel segítve az eligazodást.

Jóska még az átkosban került e vidékre. A megkülönböztetett, elzárt világba, ahova, ellenőrzés nélkül szinte még a madár sem repülhetett be, s bár nagyot fordult a világ az elmúlt huszonöt év alatt, azért, az ma sem nem felejthető, hogy mi történt 1919 és 1990 között. József rédicsi 35 éves szolgálatának java kommunista diktatúrára esett, melyben megpróbált kultúrát, szabadabb gondolkodást teremteni a környezetében. 1919 augusztus 25-én Rédics térségében is kijelölték a magyar-szerb-horvát-szlovén határvonalat, s e falvak elszakadtak a természetes, évszázadok alatt kialakult környezetükből. Az ötvenes években kiépült a műszaki határzár, a futóárok, s a bunker rendszer, amivel együtt járt a szigorú határrendészeti ellenőrzés is.

Soós Jóska erről azt mondta, hogy ezt puhítandó, évről évre művészeti táborok megszervezésével próbálkoztak eredményesen. Már a nyolcvanas évek közepétől több évig szobrász tábort szerveztek nyárra, majd később festő tábort is. Így próbálták kinyitni a világot környezetük számára. Az volt a fontos, hogy olyan emberekkel találkozzanak, akik élményekkel gazdagítanak, s értékeket hagynak nálunk. Legalább ötven festő, szobrász fordult meg itt.

Az elzártabb világban való boldogulás kényszere mélyebb összefüggések felismerésére is ráirányította Soós József figyelmét, amelyről így vallott egyik kötetének fülszövegében: „A honfoglalást követően a délnyugati határra telepített, büszke gyepűvédők késői leszármazottjaként a mostoha körülményekkel évszázadokon át reménytelenül birkózó göcseji paraszt kínjait, örömeit, megszenvedett igazát, természetes szemérmességét hordozom génjeimben, s adtam tovább utódaimnak. Ezek a szavak ma is érvényesek!”

Azonban, sokat gondolkozott azon, hogy van-e kiút az elzártságból, amibe ez a délnyugati térség került. Gyorsan felejtődik, hogy itt huszonöt évvel ezelőtt még fegyveres határőrök állították meg az idegent, faggatták hova megy, mi dolga van ott. Az azóta felnőttek erről mit sem tudnak, pedig az elmaradottságuk oka ebben az időszakban gyökeredzik. A téeszcsével elveszett a családok gazdasági biztonsága, az emberek cselédek lettek a saját földjeiken. Akik tehették, a jobb eszűek, a tettre készebbek elmentek. Csak a gyalogmunkások maradtak. „Mi csak a maradékkal dolgozhatunk!” Belőlük – még ha fájó is, ki kell mondani – nemcsak a paraszti tudás, gondolkozás hiányzik, mert nem tanították meg őket a gyökértelenné vált, elfásult szüleik, hanem az ötletek, a vállalkozási merészség is. A helyiek nem is látják meg a lehetőségeiket. A legtöbb vidéki sikertörténet főszereplői nem a helybéliek. Súlyos veszteség, hogy a kormányok nem tudják megállítani a falu sorvadását… Haranglábsirató verse idézi ezt az érzést, hangulatot: „Harangja régen / odavan. / Villámot vár, vagy / szélvihart. / Lángol, elhamvad / vagy kidől?/ Hűlt helyét gyom / veri föl!"

1983-ban, a Zalaegerszegi Írókör tagjainak munkáiból összeállított, Egerszegi Füzetek ’83 kiadványban mutatkozott be verseivel. Aztán, 2006-ban jelent meg Kincs a fűben, majd

2011-ben a Holt kutak mélyéről című verskötete, majd 2015-ben napvilágot látott a Bódi Ferkó című munkája, amelyben az elmúlt évszázadokra jellemző bezártság szülte, táplálta egyedi kultúra kacagtató, vidám történesit foglalta csokorba, amelyek szájról szájra terjedtek, formálódtak. A Bódi Ferkó című prózakötetben egykori lakhelye Szilvágy és környéke paraszti történetei, anekdotái elevenednek meg. Bódi Ferkó mondja magáról: „1859-ben születtem Szilvágy községben gabonahordáskor... Burka Treszka lett a feleségem. Testhő álló, jódógos, takarékos fehérnép vót, az Isten nyugosztalla, mert már meghótt... Máshol: „összebékültünk, hogy még seprőpálinkával is megkínált, aki ollan mérges vót, mintha kismacskát nyeltem vóna le, aztán a farkáná fogva akartam vóna visszahúznyi. De azér igen fájin pájinka vót, mer, ha nem az lett vóna, a jegyző urunk se élt vóna vele..."

E történetsor kezdő verse megrendítően, kegyeltlenül mond igazat: „Kivégzett világ. Almaillatú / tisztaszobák, Damaszt- csönd. / Kivégzett világ.”

Soós József barátom, akivel a rédicsi riportutankon, a helyi temetőben meglátogattuk Utassy József költő sírját, a sírkőnél mondta – Versek születtek szép számmal. A második kötetemet, a Holt kutak mélyéből című gyűjteményt Utassy József szerkesztette, akivel szoros barátságot ápoltunk. Ő elment, érzem az űrt, amit maga után hagyott... És a magunkra maradottságot is.

Az elhunyt költő a Hetés Trianonja című versében így írt a „magunkra maradottságról”: „Hová haza? A / gyermekkor elhullt már rég / a nagyapákkal. / Hová haza? A / régi ház téglái is / mind szétszéledtek. / Hová haza? Volt / anyám is tán, s egy öcsém... / S fény konyhánk kövén. / Mondd, hová haza? / Üzennék én, ha volna / üzenni kinek! /...s a Haza hová?

Soós József 71 éves volt. A Lentiben, korábban Szilvágyon élt költőt Barlahidán, felesége szülői, s most lánya, unokája lakhelyén helyezték örök nyugalomra.