Egy kanizsai fiatalember útja Kfar Etzionig

A zsidók palesztinai megjelenésére kezdettől fogva ellenségesen reagáltak az ott élő arabok, akik hallani sem akartak egy itt megalapítandó zsidó államról. A térség az első világháború után brit fennhatóság alatt álló – úgynevezett – mandátumterületnek számított, ami a gyarmati fennhatóság egy szofisztikáltabb formáját jelentette a két világháború közötti időszakban. Az angolok kezéből azonban fokozatosan kicsúszott az irányítás, amihez a második világháború is hozzájárult, hiszen katonai erejükre alapvetően máshol volt szükség. Ebben az időben már lényegében mindenki-mindenki ellen harcolt, egyik mészárlás követte a másikat a bosszúhadjáratok végeláthatatlan „logikájának” megfelelően. A zsidó és arab irreguláris katonai szervezetek egymás polgári lakosságát sem kímélték, kölcsönösek lettek a rajtaütések, amelyet mindig követett a másik fél jogosnak tekintett vérbosszúja. A holokausztot túlélt zsidók számára azonban még ez a helyzet sem volt riasztó, 1945 után egyre többen döntöttek a Palesztinába való kivándorlás, hitsorsosaik élet-halál küzdelmének megsegítése mellett.

Magyarországról is sokan választották a zsidó szervezetek által is propagált kivándorlást, ami nem egy esetben illegálisan történt. A szabadság jegyében döntött Magyarország elhagyása mellett történetünk hőse, Lusztig Sándor is, aki 1925-ben született Nagykanizsán. A kitűnő rajztehetséggel megáldott fiatalembert a háború idején munkaszolgálatosként dolgoztatták a Felvidéken, ahonnét még 1944-ben megszökött és Budapesten bujkált, majd a harcok befejezése után tért vissza szülővárosába, Nagykanizsára. Itt szinte azonnal belépett a Magyar Kommunista Pártba, ahol rajzkészségét kamatoztatva dekoratőri feladatokat vállalt, Zalaegerszegen és Nagykanizsán is ő készítette a nagygyűlések és más MKP-s rendezvények dekorációját. Nem sokkal később – pontosan ismeretlen időpontban –, öccsével, Lusztig Zoltánnal együtt kivándoroltak Palesztinába. Sándor jól beszélt angolul, Zoltán pedig héberül is, így viszonylag gyorsan ment a beilleszkedés. Mindketten Jeruzsálemben kezdték meg felsőfokú tanulmányaikat, az idősebb testvér a képzőművészeti főiskolán, míg öccse az egyetem bölcsészeti fakultásán. A független zsidó államért folyó küzdelmek fokozódásával Lusztig Sándor is tanulmányait megszakítva a harc mellett döntött. Ennek részleteit nem, halálának körülményeit viszont annál részletesebben ismerjük, ami Izrael Állam születése történetében a mai napig számon tartott esemény.

A kanizsai fiatalember utolsó levelét 1948. január 14-én írta Nagykanizsán élő nagybátyjának. Ebben, szinte megérezvén közeli végzetét, megírta, ha meghal, azt a szabadságért teszi. Levelében arról is beszámolt, hogy az önálló zsidó állam első bélyegeit az ő rajzai alapján fogják kiadni. Ezt követően sokáig nem érkezett hír felőle, később barátja értesítette itthon maradt rokonait Lusztig Sándor haláláról és annak körülményeiről. 1948. január 15-én este az egyik zsidó katonai szervezet, a Hagana egy 38 fős csapatot küldött ki Hartuvból a Jeruzsálemtől délre fekvő Kfar Etzion településhez, mivel a környező kibucokat az arabok két nappal korábban megtámadták és blokád alatt tartották. Az egységbe beválogatták Lusztig Sándort is. Menet közben hárman visszatértek a bázisukra, míg 35-en tovább folytatták útjukat a szorongatott kibucok felmentéséért. Mivel az éjszaka leple alatt nem sikerült meglepetésszerűen a célpontot elérni, másnap világosban kellett megközelíteni a kibucokat, de a kopár vidéken hamar felfedezték őket a helyi arab lakosok, akik azonnal megtámadták őket Jaba és Surif falvak között. Az arabok gyorsan túlerőbe kerültek és több órás harc során mind a 35 zsidó milicistát megölték, miután azok lőszere elfogyott. Egyes beszámolók szerint az utolsó három katona kézigránáttal vetett véget életének. Egy hónappal később, a Hagana egyik elit egysége, a Palmach bosszút állt egy arab falun, 60 lakosát megölve… A 35 zsidó áldozatot, köztük Lusztig Sándort is az Izrael Állam megalapításának másnapján kitört első arab-izraeli háború győztes megvívása után temették el végleges nyughelyükre, a Pesten született, a cionizmus atyjának tartott Herzl Tivadarról elnevezett, ma Izrael nemzeti panteonjának számító jeruzsálemi Herzl-hegyen. A leszármazottak 2004-ben a nagykanizsai zsidó temetőben a családi síron is egy külön emléktáblát helyeztek el a holokauszt során meggyilkoltaknak és Lusztig Sándornak.

A történet külön érdekessége, hogy a Lusztig testvérek kivándorlásáról, kinti életükről és Sándor haláláról a közvélemény is pontos tájékoztatást kapott a korabeli Zala című, Nagykanizsán megjelenő lapban, ráadásul annak 1948. április 4-én megjelent számában. Az 1945-től kommunista irányultságú lap nagy terjedelemben számolt be az eseményről, meglepő pontossággal és részletességgel. Ehhez tudni kell, hogy Sztálin és mögötte a csatlós kelet-európai országok ekkor még a zsidókat támogatták az arabokkal szemben, ezért a hírlap is nagy empátiával írt a zsidók palesztinai szabadságharcáról. 1948 végén azonban már fordult a kocka, a Szovjetunió az arabok mellé állt, és ettől kezdve még a diplomáciai kapcsolatok felvételéről sem lehetett szó Izraellel, nemhogy pozitív képet alkotni róla az akkor már központilag irányított sajtóban.