Jégvágó halászok a Balatonon

„– Ha tíz centinél vastagabb a jég, elkezdjük a vágást – mondja a keszthelyi üzemvezető, Szűcs István. – Mert hiába nagy ez a tó, időbe kerül, amíg a 66 vagonos vermet megtöltjük. S ez a jégmennyiség kitart a következő télig. Persze csak akkor, ha nem járnak úgy, mint tavaly, amikor a verem nádfedele annyira tönkrement, hogy az eső befolyt a lyukakon, s elolvasztotta a jeget. 

– Pedig minden darabra szükségünk volt, hiszen az elmúlt évben 27 vagon keszeget és 7 vagon nemes halat, többek között pontyot, harcsát és süllőt fogtunk. Mi úgy tartjuk hidegen a zsákmányt, hogy hat kosár halra egy kosár jeget terítünk – szól közbe Csanaki László halászmester, a három motoros hajóból, két fadereglyéből álló flotta parancsnoka.  (…) 

A halászhajók most a jég fogságában pihennek. Időnként közbevágják a hajótestet ölelő jégpáncélt – igaz messze nem sarki vastagságú a balatoni jég –, mert sok kárt tehetne a széljárta öbölben gyorsan képződő jég a hajókban. Az éppen ráérők feladata a lapátnyi széles folyosóban megtörni a friss jéghártyát. A többiek pedig a mély víz felől érkező táblákat „fogadják”. Szabó Sándor csáklyával kormányozza a jégbe vájt csatornában úszó táblákat. Rajtuk utazik. Az elmerüléstől félni nem kell – nem is fél, sőt hallatlan nyugalommal lökdösi magát előre – hiszen mint mutatják, vagy húsz centiméter vastag az asztallap simaságú tábla. Csanaki László halászmester „civil” foglalkozást választott a bányászkodásban, szakócával – egy csáklyaszerű alkalmatosság – felezi, harmadolja a több mázsás és több négyzetméternyi darabokat. Ezt a többiek tovább aprítják, vasvillával egy magasított csillébe dobálják, s a verembe tolják. – Naponta 25-30 kocsit is megrakunk jéggel. Elég fárasztó munka, s unalmasabb is, mint a halászat… Ezeknek az embereknek a kezébe jobban illik a halászháló, mint ezek a vasszerszámok – mondja a halászmester.”  (részlet a Zalai Hírlap 1980. január 26-án megjelent riportjából)