Harmincöt év kutatómunkáját összegzi Óvári Miklós legújabb albuma

Megjelent Óvári Miklós zalaegerszegi természetvédő negyedik önálló könyve. Az Orchideák Zalában című album 287 oldalon, 1089 fotóval a vármegyében és a határos területeken fellelhető 62 orchideafajról, illetve alfajról szól és nem mellesleg mintegy 35 év kutatómunkáját összegzi, tudományos igénnyel.

Az első tanult szakmáját tekintve építész, de zenészként (Sziámi, Hétrét) is ismert Óvári Miklós már fiatalon elköteleződött a természetvédelem ügyével is. Madarászként kezdte, majd érdeklődése hamarosan a növények, ezen belül a virágok és különösen az orchideák felé fordult. Egy „néhány könyvvel ezelőtti” beszélgetésünk alkalmával ennek kapcsán azt mondta: a madarászok egyrészt túl sokan voltak, másrészt megragadta a flórához tartozó fajok mindennél mélyebb kiszolgáltatottsága. Elvégre, ha mondjuk egy fecske veszélyt érez, elrepülhet, a növényeknek azonban tűrniük kell a (zömében ember okozta...) környezeti változásokat – kipusztulásig. Sokan közülük közvetlen környezetünkben sem tudták és tudják elkerülni a tragikus véget – a most megjelent kötet erről is szól, bár a zalai orchideakincstár még mindig igen gazdag.

– Magyarországon 71 orchideafaj honos és közülük 62 található meg Zalában is, ez igen magas arány, boldogok lehetünk vele – szögezte le indításként Óvári Miklós. – Ezeknek az értékeknek azonban nem elég örülni, tenni kell a megóvásukért, hiszen a világ változik és számos veszély leselkedik ezekre a növényekre. Nem véletlen, hogy csupa védett és fokozottan védett fajról van szó.

Az „ellenségek” között a szakértő az élen említi a klímaváltozást, mely miatt a Keszthelyi-hegységben 4-5 orchidea is drasztikusan megfogyatkozott, illetve eltűnt az elmúlt évtizedekben. Tudjuk, ennek a hátterében is az ember, fajunk globális tevékenysége áll, ám a megye lakói közvetlenebb veszélyeket is jelentenek a természetre.

– Az én életemben alapvető változások zajlottak le a zalai tájban – folytatta a természetvédő. – Nem véletlen mondják, hogy a rendszerváltás óta többet változott a környezet, mint előtte a honfoglalástól összesen. A mezőgazdasági termelés extenzívvé válása, a rengeteg vegyszer, az újabb és újabb területek feltörése, az egyre több út és a növekvő települések alapvető változásokat okoznak a flórában és a faunában is. De mehetünk ennél mélyebbre is, például a pázsitszemléletig, amely már a falvakban is eluralkodott. Megállás nélkül berregnek a damilos fűnyírók, melyek tönkreteszik a gyepeket, csökkentve azok változatosságát, a keletkező mikroműanyag negatív élettani hatásairól nem is beszélve. Közben a legelőkről eltűntek a haszonállatok, ezeket az elhagyott szőlőhegyekkel együtt sokfelé bozót és gaz veri fel, olyan behurcolt invazív fajokkal, mint az akác, az aranyvessző és a parlagfű. És az orchideáknak e megváltozott környezetek egyike sem élhető. De van még rossz példa! A falusi temetők sarkai, az évszázados sírok, a mezőkön álló keresztek környéke korábban a természet túlélő szigeteinek számítottak, rengeteg rejtett kincset őriztek, de sok polgármestertől hallom, hogy a helyi lakosok nyomására ezekben is állandóan fűnyírózni kell már.

Óvári Miklós egyetért velem, hogy a köztudatban az említett szemléletbeli torzulások mellett azért terjednek a természetvédelem szempontjai is. Ám ő – stílszerűen szólva – itt is a vadhajtásokat látja elsősorban:

– Valóban örömteli, hogy egyre többen járják a természetet, fogékonyak a szépségei iránt, fényképezik, amit találnak, rájuk általában úgy tekintünk, mint akik védik is ezeket. A túlzásokat azonban kerülni kellene ebben az esetben is. Van például ebben a körben egy réteg, az amatőr orchidea-vadászoké. Körükben verseny folyik, hogy ki talál meg a természetben több fajt, a „zsákmányt” fotózzák és internetes oldalakon osztják meg egymással. Van például egy „big five”-nak nevezett verseny, ahol az a király, aki egy éven belül le tudja fotózni a legértékesebb öt hazai orchideafajt, a bangókat. Eszement dolog... Engem eltanácsoltak erről az oldalról, amikor szóvá tettem, hogy talán több önmérsékletre lenne szükség, miért kell valakinek évről évre visszajárni ugyanazokra a helyekre, ugyanazokat a védett fajokat fotózni. Ez a zargatás a virágoknak sem jó, én sem járom végig tavaszról tavaszra az összes általam ismert helyet, előveszem a tavalyi képemet és gyönyörködöm benne, ha arról van szó. És ezek a „vadászok” nemcsak a taposással veszélyeztetik a virágokat és az élőhelyeiket: meg is rendezik a képet, kitépkedik a zavaró növényeket, hogy jobban látsszon a trófea, mellé raknak egy kis békát, csigát a cukiság kedvéért, vagy addig mesterkednek, míg naplementét nem tudnak komponálni a háttérbe. És képzeljük el, ha a verseny hevében egy-egy virágra tucatnyian is rászabadulnak...! Nagyobb tiszteletre és jogkövető magatartásra lenne szükség a természeti értékekkel kapcsolatban.

És ezen a ponton térjünk vissza a könyvhöz, hiszen Óvári Miklós büszke rá: egyetlen képkocka kedvéért sem változtatott meg semmit az elmúlt harmincöt évben.

– Rászántam az időt, minden alkalommal kivártam a megfelelő pillanatot, előfordult, hogy egy adott helyszínen csak a megtalálás után évekkel tudtam megcsinálni a legjobb képet – mesélte. – A könyvben a fotók mellett részletes leírás olvasható az adott orchideákról, az élőhelyeikről, ponttérképeken ábrázoltam az elterjedésüket és települések szerint felsorolom a lelőhelyeket. Utóbbi elővigyázatosságból úgy készült, hogy a termőhelyek ne legyenek pontosan azonosíthatók. A megadott helységneveknél az 1848-as szabadságharc után készült első kataszteri térképet vettem alapul. Az egyes növények hibridjei és színváltozatai is bemutatatásra kerültek.

Felmerül a kérdés: ha a klímaváltozás negatív hatásai érvényesülnek a természetben, vajon vannak-e ennek a folyamatnak nyertesei is?

– A vidékünkön egyetlen ilyen említhető, a méhbangó, mert a növényvilágban ez nem olyan egyszerű, mint a helyváltoztatásra képes állatok esetében – hangzott a szakértő válasza. – A természetnek mára csak szigetei maradtak meg és ezek között az átjárás nem a legkönnyebb. Látom én is, hogyan szenved, miként veszíti az életerejét egy-egy faj ezekbe a mozaikokba zárva. Ennek a folyamatnak is az lesz a következménye, hogy a természet veszít a sokszínűségéből, pedig egy rendszer mindig annál erősebb, minél bonyolultabb – az életközösségek annál ellenállóbbak, minél több faj alkotja őket.

A magánkiadásban, a Zöld Zala Természetvédő Egyesület gondozásában megjelent könyv a pályafutás összefoglalása, megkoronázása is lehetne, de Óvári Miklósnak vannak még tervei.

– Nagyon fontos és jelentős állomásnak mondanám ezt a könyvet, de nem szeretném, ha ez lenne az utolsó – fogalmazott a szerző ezzel kapcsolatban. – Ha minden jól megy, a Keszthelyi-hegység élővilágát, a teljes flórát és faunát bemutató kiadvány lehet a következő.