Villámcsapás a búcsúszentlászlói kegytemplomban

A békés hangulatot azonban június 19-én, estefelé baljós előjelek zavarták meg. Napnyugtát követően sötét, komor felhők borították be az egész látóhatárt, s folyamatosan dörgött, villámlott. Később heves zivatar keletkezett, amely este 11 óra körül érte el csúcspontját. Ekkor hirtelen a villám az alacsony, földszintes házakba, s a környéket uraló, onnan erőteljesen kimagasló Szent László-templom tornyába egymás után kétszer is belecsapott. A torony belülről kigyulladt, a tűz először csak annak kupolájában látszott, de az oda fölvezető lépcsőket is hamar elborították a lángok, így megközelíteni nem lehetett. Órákig égett, a szemtanúk egy rémületes tengerparti világítótoronyhoz hasonlították.

Az összesereglő helyiek sírva és kiszolgáltatottan nézték a pusztítást, mivel se fecskendőjük, se semmilyen eszközük nem volt, hogy ilyen magasságba feljussanak. Már bőven elmúlt éjfél, amikor szinte kísérteties jelenet következett: a lángtengerben egyszer csak valahogy egyet még kondultak a harangok, aztán az óriási hő hatására nemsokára elolvadtak. A torony szerkezete is kezdett megroggyanni, s az egész, még mindig lángolva, hatalmas robajjal a templommal egybeépült ferences kolostor tetejére zuhant. Most már az is meggyulladt, s a teljes tetőzet egykettőre leégett. Még föl sem ocsúdhattak a szörnyű látvány szemlélői, mikor a templom tetejébe is belekapott a tűz.

A katasztrófa a környék összes lakóját megrendítette, hiszen a szomszédos falvak mind Búcsúszentlászló leányegyházait képezték. Kisbucsa, Nemeshetés, Nemessándorháza, Nemesszentandrás és Búcsúszentlászló népe, vallása révén, ezer szállal kötődött egymáshoz. Egyedüli vigaszt csak az nyújthatott számukra, hogy a szerencsétlenség során emberéletben nem esett kár. A kezdeti sokk elmúltával aztán az egyházközség kénytelen volt szembenézni a valósággal: fel kellett mérni a károkat, gondolkodni a helyreállítás lehetőségein és az anyagi források előteremtésén. A helyi ferencesek – kolduló rend lévén – semmiféle erre alkalmas pénzalappal nem rendelkeztek. Csak az emberi jóindulatban és a társadalmi segítőkészségben bízhattak. S lám, a búcsúszentlászlóiak közül máris többen fölajánlották nélkülözhető szobáikat számukra.

Búcsúszentlászló nevét ekkor már nemcsak a vármegyében, hanem az ország távolabbi tájain is elég jól ismerték. Már az 1724-re elkészült, most is álló barokk templom megépülése idején, sőt, azt megelőzően is zarándokok sokasága járt ide, a mai nagytemplom keleti oldalán látható, román stílusú, 13. század körül emelt, a környékbeli hívők körében csak „kistemplom”-ként emlegetett kegyhelyre vigaszt és gyógyulást keresni. A búcsújárásnak tehát itt évszázados hagyománya volt. A település jó hírneve mindenképpen segítette a kellő pártfogók megtalálását, az együttérzés kibontakozását. Szkóky Sükösd, akkori szentlászlói zárdafőnök és lelkész a tragédia idején a tehetetlenségtől gyötrődve kolostori szobájában tartózkodott. A torony leomlásakor szívgörcsöt kapott, és sokáig öntudatlanul feküdt. Erős szervezete azonban, úgy látszik, gyorsan rendbe jött, mert a történtek után bő egy héttel, látván az adományok gyűlését, már bizakodva tekintett a jövőbe.

Az egyöntetű összefogás hamar meghozta az eredményt: két hónappal a villámcsapás után, 1874 augusztusában el lehetett kezdeni az építkezést. Először egy egerszegi ácsmesterrel, Simmer Józseffel kötöttek szerződést. Ez azonban rossz döntésnek bizonyult, mivel a vállalkozó húzta-halasztotta a teendőket, s a teljesítés részleteit illetően komoly vitába keveredett Szkóky Sükösddel. Mindebből évekig elhúzódó per keletkezett, a helyreállítás pedig alig haladt előre. Ezután új építőmestert kerestek, de a feladat nehézsége (a boltozat be volt szakadva) és a körülmények (magasság) miatt senki nem fogadta el a munkát. Végül egy keszthelyi mesterember, Zapletán János lett a kivitelező, akivel 1879 novemberében már az új zárdafőnök és lelkész, Ladótsy Leander kötött szerződést. Végül a sok nehézséget és küszködést siker koronázta: az ügyes és sokat dicsért építőmester igen gyorsan helyrehozta mind a tűzvész által okozott károkat, mind pedig az elődje által elkövetett hibákat. Fél év elteltével, 1880 tavaszára elkészült minden. A munkálatok egyik utolsó fázisát az első, nagyobb torony tetején lévő gömb és azon a kereszt elhelyezése képezte. A jeles alkalomból a szerény mesterember kérte, hogy mellőzzenek mindenféle nyilvánosságot és ünnepélyességet. A szerzetesek ehhez tartották is magukat, senkinek nem árulták el, mikor lesz pontosan a gömb és kereszt felrakásának a napja és órája. (Még az eseményről beszámoló levéltári forrásunk sem tünteti fel a tényleges időpontot, csak az utalásokból lehet rá következtetni, hogy 1880. április vége és május eleje körül történt.) Ez már előttünk is titok marad, de a helyiek közül természetesen azért sokan megtudták. Előbb említett dokumentumunk ezeket írja: „A csak kevesek által tudott nap reggeli 5 óráján, mielőtt egy bádogszelencében a kolostor és templom szerencsétlenségének, s szerencsés felépítésének története leírva elzáratott, és a gömbbe tétetett volna, a csiga segélyével a gömb, s azután a kereszt felhúzatott, s az itt működött ácspallér által szerencsésen helyére is feltűzetett. Dacára a titkolódzásnak mégis sokan gyülekeztek ki, még a szomszéd községekből is, s az ács munkáját a kereszt feltevésénél síri csendben, dobogó kebellel és könnyező szemmel nézték a jelenvoltak; nem tudván, a munkával foglalkozó életéért remegjen-e, vagy hogy az Istenházán ismét látható megváltás szent jelvényének újbóli megláthatásán könnyezzen-e.”  

Ezt követően már csak a templom belső berendezésével kellett törődni, s a hívek és szerzetesek örömmel vehették újra birtokukba szeretett kegyhelyüket. Mi pedig elgondolkodhatunk azon, hogy vajon ott rejtőzködik-e még a tornyon helyet foglaló gömbben elődeink üzenete, a 144 éves időkapszula.