Elemezték az ügynöki jelentéseket, telefonlehallgatást, levélellenőrzést végeztek

Az államvédelmi, majd 1956 után az állambiztonsági szervek összességében jelentős apparátussal dolgoztak, minden bejelentést, gyanús jelet meglepő alapossággal vizsgáltak ki, igyekeztek minden szálat elvarrni. Zalában a megyeszékhelyi központ mellett minden más városban és járási székhelyen, az ottani rendőrkapitányságokon belül léteztek állambiztonsági kirendeltségek, de ezen felül az olajvidék központjaiban, illetve a határőrségeknél és a honvédségi egységeknél is jelen voltak a belügyi, katonai titkosszolgálatok. A személyi állomány fokozatos professzionalizációja mellett a titkosszolgálatoknál az 1960-as évek elejére, közepére alakultak ki azok a szervezeti keretek, amelyek a rendszerváltásig fennálltak. A Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnöksége rejtette a titkosszolgálatot, mely a fővárosi központ mellett a közigazgatási hierarchiának megfelelően a megyékben is megjelent, de lényegesen egyszerűbb struktúrában. Ennek megfelelően minden megyei rendőr-főkapitányságon létrehozták az állambiztonsági szervet, amely alapvetően két osztályból és több alosztályból, csoportból állt. A megyékben sehol nem hoztak létre hírszerző osztályt, hanem csak kémelhárító, vagyis a III/II., és a belső reakciót elhárító – legismertebb – III/III. osztályt. Ezek mellett működött még a vizsgálati csoport és a technikai, valamint a levélellenőrző csoport.

A megyei állambiztonság vezetője a rendőrfőkapitány állambiztonsági helyettese volt, az apparátus székhelye pedig az 1950-es évek elejétől 1967-ig Zalaegerszegen a Mártírok útja 5–7. számú épületben volt, majd a rendőr-főkapitányság új, Balatoni úti épületének elkészülte után oda került át.
Az állambiztonsági apparátus, ahogy elődje, az államvédelem is a kezdeti időkben igen nagy fluktuációnak volt kitéve, mely még a hetvenes évek végén is jellemző volt. 1976 és 1980 között a III/II. (kémelhárító) osztály személyi állományának 54%-a, míg a III/III. (belső reakciót elhárító) osztály 63%-a cserélődött ki. Ugyanebben az időben az átlagéletkor 40-ről 33-ra, míg az átlagos szolgálati idő 17-ről 9,5 évre csökkent. 1980-ban például 5 vezető, 10 főtiszt, 12 tiszt, 4 zászlós és 4 egyéb nyílt munkatárssal rendelkezett a zalai állambiztonság. Ezen felül számítottak az úgynevezett szigorúan titkos (SZT) állományú tisztek, valamint a titkos megbízottak és titkos munkatársak, vagyis a hálózati személyek, köznapi nevükön az ügynökök, illetve társadalmi kapcsolatok (intézmények és vállalatok vezetői), akik lazábban, ad hoc jelleggel, szükség szerint működtek együtt az állambiztonsági szervekkel. Példának okáért 1981-ben a zalai állambiztonság 147 hálózati személyt „tartott” és 17 SZT-tiszt állt a rendelkezésére a legfontosabb intézményeknél, hivataloknál, vállalatoknál.

A III/II. osztály (kémelhárítás) feladata volt többek között a katonai objektumok védelme, diplomaták mozgásának figyelése, kiemelt vállalatok ellenőrzése, titokvédelem, idegenforgalom szűrése, figyelése, amnesztiában részesültek figyelése, külföldi (emigráns) propaganda felderítése, hárítása és a prevenció, ami például iskolai órák tartásában is megnyilvánult. A III/III. osztály feladata pedig főként a kulturális és egyházi területen jelentkező „belső ellenség” elhárítása, az ifjúság „védelme”, valamint a korábbi politikai elítéltek figyelése volt. Az eszközök tekintetében a hálózati személyek és a szigorúan titkos állományú tisztek mellett a megyében 21 úgynevezett T-lakás (titkos lakás) is a szolgálat rendelkezésére állt, ahol a tartótisztek találkozhattak az ügynökeikkel és megbeszélhették nyugodt körülmények között az új feladatokat, megbízásokat, átadhatták a jelentéseket, tárgyi eszközöket. Az ügynöki ténykedés és a vizuális megfigyelés mellett fedettebb hírszerzési mód volt a szakzsargonban 3/a rendszabálynak nevezett telefonlehallgatás és a K-ellenőrzésnek titulált levélfelbontás.

Ahogy említettem, a munka javát a kisebb rutinfeladatok tették ki. Ilyen volt például a röplapozás felderítése, amely nem sűrűn és nem szervezetten fordult elő, leggyakrabban kézzel, tollal írt cetlik voltak ezek, amelyeket postaládákba vagy éppen autók szélvédőjére, ablaktörlőjére tettek ki. Ritkán sikerült a tényleges elkövetők nyomára bukkanni, de minden ügyet dokumentáltak és megvizsgáltak. Ugyanígy jártak el a falfirkák esetében is, amelyek a náci jelképektől kezdve a rendszert és azok vezetőit gyalázó szövegekig bezárólag széles spektrumon mozogtak. Az állambiztonsághoz kerültek a párt- és állami vezetőknek küldött fenyegető levelek is, de a vonatok mellékhelyiségében talált feliratok sem kerülték el a belső elhárítás figyelmét. Utóbbi esetekben például a vonat minden vasutas dolgozóját kikérdezték, a firkákat gondosan lefotózták, colostokkal lemérték, minden nyomot rögzítettek, az előzményekkel összehasonlították a vizsgálati anyagot. Különös gonddal vizsgálták – főleg az ünnepek alatt/után – a rendszer jelképei ellen elkövetett „támadásokat”, mint például a vörös zászlók letépését, esetleg meggyújtását vagy más módon történő „meggyalázását”. A feladat végrehajtását a túlbiztosítás jellemezte, melynek keretében a nyilvánvaló pletykáknak, fals információknak is utánajártak.

Nem az állambiztonsági szervek munkatársai, hanem beszervezett postai dolgozók végezték a levélellenőrzést, ami a nagyobb városok főpostáin történt. Ők ezért fizetés-kiegészítést kaptak, az 1980-as évek végén általában havi ezer forintot. Külön érdekesség, hogy a szocialista kori állambiztonságnak ez az eleme, más célközönség ellen fordulva, de tovább élt, így például már a rendszerváltás után, még 1990 decemberében is – ahogy évekkel korábban – ugyanaz a tiszt, ugyanannak a „titkos kapcsolatnak” engedélyezte a fizetés-kiegészítés további folyósítását…