Hajmeresztő tervek a magyar tengernél

Elsőként Krieger Sámuel mérnök készítette el a 18. században a Balaton lecsapolási tervezetét, amely szerint a víz elvezetését követően csak egy kis csatorna vezetett volna végig a tó közepén, ezt használták volna hajózásra. Krieger Sámuel tervezetéhez megrajzolta a Balaton pontos térképét, amely egy kiváló munka, jól szemlélteti a tó 18. századi állapotát. Krieger egyébként három tervet készített a Balaton és a Sió szabályozására: az első tizenegyezer, a második tizenkilencezer, a harmadik már százharmincezer holdat vett volna el a Balatontól. Krieger igencsak elgondolkodtató tervének oka az a termőföld „éhség” volt, amely a korszakot nagyban jellemezte. A Balaton így csak a Dráva-Duna vízi útszakasz egyik csatornája maradt volna. A Krieger-féle elképzelés a környékbeli birtokosok tiltakozására, nem valósult meg. De a későbbi időkben is többször felmerült a feltöltési szándék, amit a tónál élők a 20. század elejére végérvényesen elutasítottak. A tó kiszárítása nem valósult meg, de a vízszabályozás – racionális keretek közt – idővel megtörtént.

A két háború között megélénkült a balatoni élet, így nem csoda, ha ekkortájt nagy álmokat szőttek a tó kapcsán. Pogány Móric műépítész fürdővárosok kiépítését javasolta, egyenesen egy balatoni Atlantic Cityt vizionált, azaz egy tengerparti világvárost festett le. Tervében modern építményeket: gyógyépületeket, színházakat, stadionokat, hangárt, pálmaházakat, nagy épületcsoportokat, alagutakkal megközelíthető emeletes strandfürdőkabinokat álmodott meg. Mindemellett felhőkarcolókat, széles napsugaras sugárutakat is elképzelt a Balaton mellé és a fővárosba is. Pogány Móric terve végül nem vált valóra, de a maga korában igen meghökkentőnek és újszerűnek bizonyult.

1912 augusztusából származik a következő híradás: „A kormány hír szerint, azt tervezi, hogy Tihany és Szántód között hidat létesítsen a Balatonon. A híd költsége hat millió korona volna.” Oka ekkoriban részben érhető volt: még nem indult el a rendszeres révközlekedés a két part között. A tervet hamarosan el is vetették, az 1913-as cikkek már arról szóltak, hogy – a nagy költségek mellett – a látványt, a természetet is nagyban károsítaná egy ilyen híd kivitelezése, ezért a komp elindítását javasolták egy miniszteri leiratban. Joggal gondolhatnánk, hogy ez a döbbenetes terv végképp kiveszett a balatoni ötletek tárából, de erre az 1960-as években rácáfoltak az illetékesek. Ekkoriban újból felmerült egy híd megépítésének szükségessége, végül meghiúsult az elképzelés, de jött helyére egy még meredekebb gondolat. Ezt írta a Magyar Nemzet 1972-ben: „Felmerült egy Tihanyt Szántóddal összekötő híd építésének gondolata is. Ez viszont a tájképet rontaná, különösképpen akkor, ha pillérekre épülne, márpedig ezt az ezerkétszáz méteres távolságot más módon nehéz lenne áthidalni. A legkézenfekvőbb megoldásnak ígérkezik egy víz alatti betonalagút építése Tihany és Szántód között. A gondolattal már foglalkoznak az építészeti szakemberek.” A hídépítésnél talán csak az alagútépítés gondolata tűnhetett még inkább meglepőnek, az ötletet egyébiránt a korszak metróalagút fúrásai adták, szerencsére végül levették a napirendről. Helyette kézenfekvőbb és minden szempontból észszerűbb megoldást választottak: új kompot állítottak szolgálatba a már meglévők mellé.

De ha úgy gondolnánk, a 20. század második felében nem folytatható az elvetemült balatoni tervek sora, akkor tévedünk. Ugyanis Pap János, Veszprém teljhatalmú szocialista ura – Brusznyai Árpád 1956-os forradalmár kivégeztetője – úgy gondolta, hogy Veszprémben egyfajta szocialista Manhattant hoz létre. Mindez nem csak terv maradt, hiszen a veszprémi húszemeletes (!) toronyház megvalósult. De szerencsére másik nagy elképzeléséhez nem talált támogatókat, pedig Kádár János belső köréhez tartozott. Elképzelése szerint ugyanis a Balatonra valójában ebben a formájában nem is lett volna szükség, helyére kukoricamezőt vizionált…

Olykor, április 1-i tréfaként az interneten olvashatunk elrugaszkodott balatoni ötleteket, de reméljük, mindezek valóban csak a fantázia szüleményei maradnak, hiszen láthattuk, hogy akadtak olyan történelmi korok, amikor nem sokon múlt földtől a döbbenetes elképzelések megvalósulásának lehetősége.

dr. Kovács Emőke