A magyarságmentő pozsonyi ütközet előzményeiről, megítéléséről és tanulságairól

Ezúttal a két történelmi hagyományőrző szervezet elnöke, Paál István küldött lapunknak összefoglaló írást a csata előzményeiről, menetéről, emlékezetéről. Az alábbiakban levelének szerkesztett változatát közöljük.

A nemzeti emlékezetben előkelő helyre kívánkozik múltunk történelmi gyöngyszeme, a 907-es pozsonyi csataként elhíresült esemény, amelynek 1117. évfordulójával kapcsolatos megemlékezés erkölcsi kötelességünk. A Kárpát-medence hatalmi viszonyainak felmérésére a magyaroknak lehetőséget adtak azok a katonai vállalkozások, amelyek a nyugat-európai fejedelmek kérésére indultak, tehát afféle „bérhadakozásnak” is tekinthetők. Ezek lehetőséget kínáltak Európa megismerésére, a későbbi hadászati stratégia kialakítására. A szemben álló felek megsegítése – bizonyos katonai egyensúlyok kialakítása mellett – azt  a célt is szolgálta, hogy a magyarságra későbbiekben veszélyes nyugati koncentrációk kialakulását megakadályozza. Ez is megerősíti akkori őseink szellemi nagyságát, politikai zsenialitását. A 895-ben elindult honfoglalás (ma már többnyire elfogadottan honvisszafoglalás) bámulatos vezetési, szervezési és hadviselési csodaként értékelhető mai szemmel is. Az 500 ezer fősre tehető magyarság és az egymillióra taksált háziállat, valamint az élelem beérkeztetése a Kárpátok hágóin logisztikai szempontból is bámulatos megoldás volt.

Az előzményekről

Ennek nélkülözhetetlen feltétele volt délről a bolgár, bizánci, északról a morva, nyugatról a frank fejedelemségekkel szembeni, várható katonai támadások blokkolása. Nagy katonai haditett volt a 902. évi hadjárat, amelynek vége a morva fejedelemség megtörése, megszüntetése lett. A nemzetbiztosító hadjáratok, vállalkozások a 880 és 895 közötti időszakban az európai fejedelemségek, királyságok katonai felmérését, területének megismerését szolgálták. Arnulf keleti frank, bajor uralkodó, akivel a magyaroknak szövetségi szerződése volt, 899-ben meghalt, és a trón az akkor hatéves Lajos fiára (a későbbi Gyermek Lajosra) szállt. Vele a magyarok a szerződés meghosszabbítását kívánták Árpád küldöttei révén megerősíteni. A szerződést viszont a keleti frankok felmondták, a magyar igényt elutasították. 904 tavaszán (egyes források szerint 902-ben) Árpád helyettese kb. négy századnyi harcossal tárgyalásra indult a bajorokhoz. A Fischa folyónál találkoztak a bajor seregrésszel, akik a megbeszélés mellett ebédre hívták a zseniális hadvezért, Kurszánt és századainak parancsnokait, majd étkezés közben rájuk törve legyilkolták őket. Tudták a nyugatiak, csak idő kérdése, hogy a magyarok mikor kívánják megtorolni aljas tettüket. Ezt megelőzendő, hatalmas hadat gyűjtve készültek a magyar törzsszövetség megtámadására.

Felkészülés az ütközetre

Tudatában voltak annak, hogy a magyarok különleges fegyverzetet birtokló, bátor és fegyelmezett harcosaival kell összecsapniuk. Ezért hatalmas hadsereget gyűjtve, ravasz elterelő mozgósításként az évi szokásos hadi mustrát színlelve kívánták megtéveszteni a magyar hadvezetést. Az Árpád vezette törzsszövetség nemcsak kiváló katonai vezetőkkel és harcosokkal rendelkezett, de nagyszerű kémhálózattal, fürkészekkel, villámgyors hírvivőkkel és olyan kitenyésztett lóállománnyal is, amelyek evés, ivás nélkül 100 kilométert voltak képesek pihenés nélkül megtenni. Mindez – nyugaton ismeretlen – gyors mozgósítást és hadba vonulást tett lehetővé.

A nyugati sereg Ennsburg vára körül gyülekezett, majd három seregrészben indult meg 907. június 17-én Gyermek Lajos király parancsára, pápai hozzájárulással. Dietmar  salzburgi érsek a Duna jobb partján, a régi római limesen 40 ezres seregével; a bal parton Luitpold herceg, fővezér 50 ezres seregével; kettőjük között, hozzáértők kalkulációja szerint kb. 100 folyami gályával Sieghardt vezér 10 ezer katonájával és a 3 seregrész hadtápjának, hadi felszerelésének szállítását vállalva vonult kelet felé. A hadi zászlókon IV. (Gyermek) Lajos király parancsa volt olvasható: „Decretum: Ugros eliminandes esse”, azaz: a magyarok kiirtassanak. Az összecsapás helyének megválasztása szintén Árpád és vezéreinek katonai zsenialitását és a magyar hadviselési gyakorlathoz leginkább igazodó stratégia alkalmazását tükrözte, amely 1117 év után is mély nyomokat hagyott a katonai kiképzések csúcsán. A magyar törzsszövetség 4 tumánnal (lovas hadosztállyal) rendelkezett 4-szer 10 ezres csoportosítással, összesen 40 ezer fővel. A 3-4 szeres túlerő tudatában a nyugati sereg nagy önbizalommal közeledett a Duna–Morva folyók összefolyása, a Dévényi-kapu és Pozsony, az akkori nevén Brezalauspurc, Braslavespurch irányába. Ennek környezetében terült el a későbbi évszázadokban több csata helyszínéül szolgáló Morva-mező. Délen a valamikori legnagyobb pannóniai római település, Carnuntum irányába haladt a jobb parti 40 ezres sereg.

A taktikai fölény

A magyar taktika része volt, hogy a jelen lévő harcosaink és a beérkező csapataink az összpontosítás létrehozása előtt minél mélyebben becsalogassák a mocsaras folyópart és a Duna jobb partját szegélyező hegyszorosok közé Dietmar seregét, elvágva kapcsolatukat a hajóhadtól és a bal parti főseregtől. Sieghardt a hajóhaddal a Hainburg melletti, 362 méter magas Barnahegy (Braunsberg) alá ért (amelynek Dunából való kiemelkedése főleg lovassági támadással szemben védett), és hajóival itt lehorgonyzott. Ez az eléggé lapos tetejű hegy kiváló hadvezetési pontként meghatározható, amelyről a Duna kb. 20 kilométer hosszan belátható volt. Sieghardt jobb parti seregét folyamatosan fárasztva, annak pihenést sem hagyva a nyugatiak által ásott védősáncokat magyarjaink éjszakai támadással elfoglalták, utána a „zsák száját” két oldalról bezárták és a seregmaradványokat leöldösték, vagy a Duna mocsarába fullasztották. A seregvezér Dietmar érsek csak néhány hívével tudott nehezen elmenekülni az Ennsburg várában tartózkodó királyhoz.

A sikerben a vezetők gondolkodásán, stratégiai fölényén túl a vezető magyar haditechnika, a visszacsapó íj alkalmazása is meghatározó volt, ami meglepte a nyugati seregvezéreket. Az általuk ismert és alkalmazott íj hatótávolsága 300 méter körüli volt akkor, míg a magyar, több rétegből összeállított visszacsapó íj 600 méterig halálos tudott lenni. Ez döntő tényezőnek bizonyult a hajóhad ellen is. Július 3-án éjszaka  a Barnahegy oldalának bokros, fás területein megbújó magyar íjászok kátrányos nyilakkal a hajóhadat felgyújtották, megfúrták, majd elsüllyesztették, a sereget megsemmisítették.

A magyarok a jobb parton nagy zajos győzelmi mulatozást színleltek, megnyugtatva Luitpold főparancsnokot, akinek seregei még a két hadseregük megsemmisülése után is létszámfölényben voltak, így az őrség megkettőzése mellett általános pihenőt rendelt el éjszakára. Árpád a hadait 2 csoportra osztotta, nyugatról az ő és legfiatalabb fia, Jutas vezette tumánok, keletről másik két fia, Tarhos és Üllő tumánjai készültek a végső csatára. Az éjszaka leple alatt a két seregrész a Dunán bőrtömlős pontonokon, csónakokon és átúsztatással partra szállt, csendben bekerítve a Dunára és a Morva folyóra támaszkodó Luitpold fővezér seregét, majd hadrendbe állva várta a hajnalt. Hajnalhasadáskor adott jelre megindult a teljes magyar sereg támadása, és kétnapos öldöklő harcban a nyugati sereg megsemmisült, Luitpold fővezér és a számtalan gróf, püspök is elesett.

A menekülő nyugati seregmaradványokat az Enns folyóig, Enns váráig üldözték, ahol Gyermek Lajos király várakozott 10 ezres tartalék seregével. Az üldöző magyar sereg döntő része a várhoz közeli erdők két oldalán elbújva várta, hogy a mieink kisebb csapatai támadást, majd menekülést színlelve maguk után csalják a bosszúvágytól tüzelt királyi sereget. Az üldözésben felbomló seregüket mind a négy oldalról bekerítve lecsapott az üldöző magyar sereg, és teljesen szétverték a királyi csapatokat. Gyermek Lajos néhány hívével tudott csak Passauba menekülni, és a továbbiakban csak országa legnyugatibb részén mert tartózkodni.

A csata megítéléséről

907. július 3. és 7. között nagy csata zajlott és világraszóló győzelem született, amely nemcsak megmentette magyarságunkat a kiirtástól, de ez volt a honvisszafoglalás utolsó katonai eseménye, létrejött az ország területi elosztása, a központosított államirányítás új formáinak megalapozása. Ám a győzelem nagy áldozatokkal is járt. Ebben a csatában haltak hősi halált (az elsőszülött Levente után, aki a bolgárok ellen esett el korábban) a másik Árpád-fiúk: Tarhos 43 évesen, Üllő 41 évesen, Jutas 35 évesen, de követte őket a csatában súlyos sebet szenvedett Árpád fejedelem is, aki hamarosan szintén elhunyt. Kiskorúsága miatt a 13 éves Zsolt nem vehetett részt a csatában, így lehetett továbbörökíteni a Turul nemzetséget a fejedelmi soron.

S hogy mi volt a jelentősége a pozsonyi győzelemnek? Nyugat felől 123 évig megszűnt a Kárpát-medencét fenyegető támadások veszélye. Magyarország Európa legerősebb államává vált, teljes ellenőrzése alatt tartotta Bajorországot, Szászországot, Thüringiát. Hatalmas éves adó fizetésére kötelezte a német fejedelemségeket. Folyamatos katonai akciókkal megelőzte a német egyesülés katonai és gazdasági növekedéséből eredő, Magyarország felé irányuló veszélyeket.

Az elődök erényei

Néhány főbb jellemzője akkori elődeinknek:

Árpád népe nem hódított, minden katonai győzelem után visszatért Kárpát-medencei hazájába. Európát végigharcolva és -verve, a mai olasz csizmától Hispánián át, az Atlanti-óceántól az Északi-tengerig leigázhatták volna egész Európát, de csak a biztonságunk megkívánta mértékig mentek el, és a szokásos hadisarc kieszközléséig. Katonáink idegenben nőket nem gyaláztak meg, házastársi hűtlenséget nem követtek el, ellentétben a történelem folyamán rajtunk átmenő minden keleti és nyugati nációval és becstelen katonáival. Érthetetlen, hogy ilyen nemzetté alakító esemény, ilyen magas emberi, erkölcsi magasságokat hordozó, semmihez sem hasonlítható győzelem nem kerülhetett be kellően az általános honpolgári tudatba. Más országokban zászlóerdők, szoborállítások, emlékező ünnepségek sorától zengenének falvak, városok, felhívva az egész világ figyelmét és kivívva elismerését. Ezen újságcikkben számos külföldi és hazai kutatási eredmény, leírás került felhasználásra. Lehetnek nüansznyi eltérések a tények megítélésében, a következő évek publikációiban is, de az igazság az igazság marad. Ezek a forrásmunkák kezdetben külföldre került történészeink publikálásában jelentek meg, előbb az USA-ban, majd Münchenben, aztán, ha korlátozott példányszámban is, de hazai kiadóknál is, hazai szerzőktől, történészektől.

Erőt adott és ad nemzettudatunk, különleges krisztusi lelkületünk, szabadságszeretetünk, kitartásunk, tehetségünk, amivel felvértezetten visszavertünk minden eltaposó, kiirtó szándékot. Látnia kell a világnak, hogy rajtunk minden birodalom megtört – a pozsonyi csatától a tatár, török, Habsburg, német, szovjet birodalmakig, de ez a folyamat és törekvés sajnos nem zárult le, mint látjuk ezt XXI. századi napjainkban is. Mindig voltak Szűz Mária országának olyan államfői, akik a nehéz sorshelyzetben kiemelkedtek és nemzetmentőként tisztelhetők jelenleg is, és remélhetőleg lesznek a következő ezer évünkben is. Ez adjon hitet, erősítve bennünket is, és ezért emlékezzünk tisztelettel a mérföldkőnek nevezhető pozsonyi csatára, győztes vezéreire és hőseire.

Paál István