„Először kell embernek lennünk, aztán kereszténynek, utána papnak” - a tótszentmártoni Mihovics Szebasztián újmisés atyával beszélgettünk

Mihovics Szebasztián atyával a papi hivatásról és küldetéséről beszélgettünk.

- A papi hivatás gondolata egészen kicsi gyermekként jutott először eszembe - kezdte. - Meghatározó esemény volt gyermekkoromban például az, amikor édesapámat elvesztetettem kétévesen. Édesanyám a közeli városban dolgozott, én pedig nagymamámra és sok közeli rokonra voltam ilyenkor rábízva. Nagymamám és rokonaim példamutató vallásos élete volt az, ami elültette bennem a későbbi papi hivatás magvait. A környéken élő idős horvát asszonyok hite ma is nagyon erős. Nagymamámat is, nagynénémet is gyakran láttam otthon imádkozni. Elvittek magukkal a templomba misére és litániára. Esténként gyakran közösen imádkoztunk. Ekkor még nem annyira tudatosan, de én is egyre inkább vonzódtam a vallásos dolgokhoz. Volt, hogy otthon azt játszottam, pap vagyok és misézek. Általános iskolás koromban újra és újra előjött bennem a gondolat: mi lenne, ha pap lennék? Amikor jó és rossz közül kell választani, az nagyon egyszerű dolog, de velem nem így történt. Isten nyújtotta mindkét tenyerét: az egyikben a családos élet, a másikban a papság volt. Én utóbbit választottam. Nem bántam meg!

Az általános iskolát szülőfalujában, illetve a szomszédos Tótszerdahelyen végezte Mihovics Szebasztián. Nyolcadik osztály után egyértelmű volt számára, hogy katolikus középiskolába jelentkezzen, akkor nem kifejezetten azzal a szándékkal, hogy pap szeretne lenni, illetve elhatározta, hogy - a családjában időközben bekövetkezett változások miatt – kollégista szeretne lenni.

- Így jelentkeztem Pécsre, a Szent Mór Katolikus Gimnáziumba – folytatta. - Az iskolában tanító papok, hitoktatók, tanáraim és néhány barátom segítettek engem a felismerésben, hogy a szolgálati papság az én utam. Közben egyre jobban megismertem a Pécsi Egyházmegyét, püspöki miséken is gyakran részt vettem. Főiskolai tanulmányaimat aztán az Esztergomi Hittudományi Főiskolán kezdtem meg. A szemináriumot nem a papnövendék választja magának, hanem oda megyünk, ahová a püspök küld minket. Az akkori megyéspüspök, dr. Udvardy György a sikeres felvételi után engem két társammal együtt Esztergomba küldött. Nagyon örültem neki, hiszen tótszentmártoniként Esztergommal is vannak személyes szálaim. Mikor elkezdtem 2017-ben a szemináriumi képzést, negyven kispap volt, öt különböző egyházmegyéből. Ez a szám sajnos mára már a felére csökkent. Sokan vannak, akik később meggondolják magukat, vagy éppen más tényezők, akadályok állnak fenn.

Arról is beszélt, hogy a szemináriumban minden év különleges. Két év filozófiai, majd négy év teológiai rész után következik a szakdolgozatírás, diplomavédés, majd az államvizsga. Azon túl, hogy a teológiai képzés által egyre közeledünk a szenteléshez, vannak más lépcsőfokok is, amelyek szintén fontosak minden kispap életében. Ilyen például másodévben a beöltözés, amikor a növendék életében először magára öltheti a papság szent ruháját, a reverendát. Harmadik évben a lektorrá avatás történik, amikor is a felavatott személy, az egyház által megbízva, hivatalosan is Isten igéjének megszólaltatója lesz a liturgiában. Negyedévben történik az akolitus avatás. Akolitusként a papnövendékek az eucharisztia rendkívüli kiosztói lesznek.

- Szentelési jelmondatomul Lukács evangéliumából választottam egy mondatot, mely Jézus szájából hangzik el, a csodálatos halfogás alkalmával: „Ne félj, ezentúl emberek halásza leszel!” (Lk 5,10). Ez a mondat fontos számomra, mert magába foglalja a papi élet célját: minden embert elvezetni az üdvösségre, egybegyűjteni őket az egyház nagy hálójába, megnyerni a lelkeket Krisztusnak. A „ne félj” mondatrész is nagyon fontos: Isten ad bátorságot, ad kegyelmet ahhoz a munkához, amelyre meghívott. Biztosan lesznek olyan feladataim majd a plébánián, amit nem tudok elsőre megoldani, vagy olyan helyzetek is adódhatnak, amelyektől megrettenek. Ilyenkor biztató számomra ez a mondat, Jézus bátorít, hogy ne féljek. Az újmisés szentképeimre is ez a mondat került. Papszentelésemre a szülőfalumból is sokan ellátogattak, jó volt látni a sok népviseletbe öltözött embert. Püspök atya kiemelte a szentelési misén mondott prédikációjában, hogy három nagyon fontos dologra emlékeznünk kell mindig: először kell embernek lennünk, aztán kereszténynek, utána papnak. Egyik nincs a másik nélkül. Az újmise dátumát végül június 30-ra tűztük ki. Különös öröm számomra, hogy a falunkban szolgáló Marton István plébános 56 évvel ezelőtt ugyanezen a napon mutatta be szentmiséjét Zajkon. Az újmise szónoka Kárász Gábor máriagyűdi káplán volt, aki jó barátom már a szeminárium óta.

A szentmise, melyre a faluban soha eddig nem látott összefogással készültek sokan, különlegessége volt, hogy a hagyományos orgonás énekeken túl tamburakísérettel is felcsendült néhány horvát nyelvű népének.

Mihovics Szebasztián augusztus 1-től Mohácson kezdi meg munkáját káplánként Bacsmai László plébános mellett.