Álmában gyalogsárkánnyal repül a nagykanizsai Dolmányos László

– Kiskanizsán a labdarúgópálya mellett nőttem fel, de itt jön a csavar, a foci mégis kimaradt az életemből – kezdte a történetét mesélni László. – Ehelyett ugyanis a többi sráccal együtt az eget kémleltük. Az 1960-as években nagyon aktív repülőélet folyt a közeli repülőtéren. Jól emlékszem, vitorlázó repülők, ejtőernyősök, legalább nyolc gép parkolt a hangárban. Ahogy megláttuk, hogy repülnek, futottunk is ki a reptérre, olykor egész nap étlen-szomjan csak néztük a felnőtteket, miként emelkednek a magasba. A Nagyrác utcai iskolába jártam, ahol elkezdtem modellezéssel foglalkozni. A hobbi megmaradt, de mellette, mivel későn érő, vékony srác voltam, szerettem volna erősödni, s persze megvédeni magam. A barátaimmal elmentünk cselgáncsozni, kipróbáltuk a bokszot, sőt rövid ideig a birkózást is, de mégis maradtunk a judonál. Persze indultam cselgáncs versenyen is, az egyik országos viadalon szereztem egy ezüstérmet. De alapvetően nem motivált a cselgáncs, pusztán önvédelmi céllal jártam.

Dolmányos László második osztályos gimnazista lehetett, amikor vitorlázó repülő növendékként repültem. Télen a küzdősport megerősítette, de nyáron már a magasba vágyott. Akkor még katonás fegyelem volt a reptéren, mindössze 16 felszállás után befejezte a vitorlázó repülést.

– Nagykanizsán a családalapítás után 1976-ban elmentem modellezni, aktív csapat gyűlt össze az ország minden pontjáról, építettem jó pár repülőgépet – folytatta. – Ha már repülni nem lehetett a városban és környékén sem. A klubból egy fővárosi srác meginvitált a Hármashatár-hegyre, hiszen ők ott repülnek. Jó barátommal, a fodrászként dolgozó Kém Sándorral és Radák Sándorral elmentünk egy ilyen alkalomra. Tátva maradt a szám és földbe gyökerezett a lábam. Annyira megtetszett, hogy vettünk egy ilyen szerkezetet, Nagybakónakon 20 méter magas dombon próbálkoztunk. Amíg rá nem jöttünk a módjára, párszor összetörtük a gépet és összezúztuk magunkat is. Nem adtuk fel, jól begyakoroltuk és később a zalaegerszegiekkel eljártunk a Csobáncra.

Aztán a Tungsram keretein belül 1979-ben alakították a nagykanizsai sárkányrepülő klubot. Tóth László lett a klubvezető, Kém Sándor a vezető pilóta és Dolmányos László a műszaki vezető és oktató pilóta. 

– Gyalogsárkánnyal jártuk a környéket, emlékezetes sztori volt, amikor Jugoszláviában az Ivaneci-hegységet hódítottuk meg – mondta. – Ez a hegy 800 méter magas volt, és mivel tele volt fákkal, nem lehetett stratolni. Közben megérkezett a helyi erdész, aki miután értesült arról, mire készülünk, kifűrészelt három nagy fát, hogy elindulhassanak. Ezután távcsővel mértük be, hogy körülbelül 6 kilométerre kell leszállnunk. Akkor már hason fekve repültünk, elsőre rémisztőnek tűnt, de aztán belejöttünk. Egy pici kis horvát falu mellett landoltam. Odafutottak a helyiek, a nyakamba ugrottak: "Farkas Berci, Farkas Berci". Akkor még talán kicsit hasonlítottam az űrhajósra. Örültek, és egész este a kocsmában vendégül láttak bennünket. Örök élmény marad.

Dolmányos László ekkor már sárkányrepülő oktatóként segítette a klub munkáját, jártak versenyekre is. Majd 1983-ban tértek át a motoros repülésre, ami egyre több érdeklődőt vonzott, szinte megteltek a hangárok motoros ultrakönnyű repülőgépekkel.

– Az időjárási anomáliák miatt a motoros sárkányrepülő korszerűbb technológiának bizonyult – fogalmazott László. – A mai napig bánom, hiszen az igazi repülés élményét a gyalogsárkány adja. Ha álmodom, akkor mindig hason repülök, olyan csodálatos helyeken...

A repülőpilóta szintén örömmel emlékszik vissza arra, amikor felkérték őket, hogy egy reklám kedvéért repüljenek le a New York-i Empire State Building felhőkarcoló tetejéről. Aztán a magas költségek miatt lefújták a kalandot, László később járt Amerikában, akkor megnézte a helyszínt, de megállapította, nem lehetett volna megoldani a felszállást, no meg a leszállással is lettek volna gondok.

– Aztán a Nagykanizsai Sportrepülő Klub égisze alatt működtünk tovább évtizedekig – így Dolmányos László. – Műszaki vezető és oktató pilóta 35 évet töltöttem a csapattal, sok kalandot éltünk át együtt, sok száz kanizsai lakost vittünk fel a város fölé. Például egyszer körberepültük az országot. Sok hazai és nemzetközi bajnokságot szerveztünk, aktívan 70 éves koromig, vagyis 2020-ig repültem.

Dolmányos László a stafétát Pölöskeiné Hertelendi Erika egykori sportlövőnek adta át.