Goli, az adriai börtönsziget

A mindössze 4 és fél négyzetkilométernyi Goli meredek partja vad és vigasztalan. Az alkalmi kirándulóhajók egymásra várnak, hogy fedélzetükön a szörnyülködni-rácsodálkozni vágyó turistákkal kikössenek. A vízzel körülvett földdarab a nevéhez illően goli, azaz csupasz, kopár. Mindent kietlen mészkő borít. Itt-ott csenevész fenyő vagy kínai citrusféle kandikál ki a földből. Ezeket az egykori börtönlakók ültették, reménykedve abban, hogy a növények ellenállnak az időjárás viszontagságainak, a nagy hőségnek és a szárazságnak. Az örökzöldek azonban rövid életűnek bizonyultak, mint ahogy az elítéltek egy része sem élte túl a megpróbáltatásokat. Nem tudni, pontosan hányan lelték itt a haláluk, mint ahogy a száműzöttek számát is csak becsülni tudják, 16 és 32 ezer közé teszik. A túlzsúfolt helyen a rossz higiénés körülmények között tomboltak a járványos betegségek, a tífusz, a dizentéria. 

Ide már az első világháború idején a Monarchia küldött orosz hadifoglyokat a keleti frontról. A jugoszláv érában 1949-ben a sziget titkos állami férfibörtön és munkatábor lett. Főként politikai foglyokat, úgynevezett „megbízhatatlan antikommunistákat” vagy „nacionalistákat” száműztek ide, akik közé később köztörvényes bűnözők, gyilkosok is kerültek. Goli a második világháború utáni Európa legborzalmasabb börtöneinek egyike lett, nem csoda, hogy horvát Alcatrazként emlegetik. (Alcatraz a San Francisco-öböl közepén, Kalifornia államban található.) 

Az utóbbi években szépirodalmi és dokumentarista feldolgozások sora született horvát, szerb és szlovén nyelven. Itt raboskodott 1949-től három évig Dési Ábel (1929–2008) nyomdász, vajdasági magyar költő és publicista. Titokban írt verseit Goli otok poklai címmel csak a kilencvenes években jelentethette meg. Egyik költeményében így ír megrázóan: „Éjféli csendben / alszik a tábor / mindenki álma / valahol távol… / Valakit vernek / talán még él / valakit vernek / holnap nem él.” 

Más visszaemlékezéseket lapozgatva olvasom az egyik kárvallott esetét. Ahogy ő mondja: a kihallgatótisztet véletlenül elvtársnak szólította, amit emez kikért magának, mondván, „mi nem vagyunk elvtársak, te bandita vagy”. Ugyancsak égbekiáltó bűnnek számított, ha valaki a vallató előtt ártatlanságát hangoztatta. Ezzel még inkább magára haragította a hatóságot, hisz az ő (hazug) érvelésük szerint nekik köszönhető, hogy „a rossz útra tévedők jóvá tehetik bűnüket, s helyes útra térjenek.” 

Másvalaki arra tér ki, hogy nem mondhatták ki a logor (láger vagy tábor) kifejezést, mert „az csak Hitlernél és Sztálinnál létezett”. Pedig a titói halálsziget kegyetlenségben semmivel sem maradt el a szovjet és náci gyűjtőtáboroktól. Goliban kemény fizikai munkát végeztettek a rabokkal. Követ bányásztattak velük, kőkorszaki körülmények között, a legelemibb tárgyi feltételek hiányában. Gyakorlatilag egy nagyobb szikladarab szolgált üllőként s egy kisebb, kézbe vehető kődarabot használtak törőkalapácsként. Jellemző a fogvatartók cinizmusára, hogy állandó frázisként pufogtatták az „átnevelő intézet” vezérmondatát: „Mi gradimo otok, otok gradi nas”, azaz „Mi építjük a szigetet, a sziget épít minket”. Ezt pingálták mindenütt a falakra, holott a panaszos szerint már a bejáratnál inkább a Dante poklából vett idézetet tüntethették volna fel: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” 

A fegyveres őrszemélyzet nyomatékosított jelszava volt az „Udri bandu, udri bandu! (Üsd a csürhét!). Rendszeresek voltak a kínzások, testi fenyítések. Nemcsak az őrök ütötték-verték az elítélteket, a személyzet ösztökélésére a rabok is kezet emeltek egymásra. A testi fenyítések azt a célt szolgálták, hogy az emberből kiöljék az embert… Csak arra ügyeltek az őrök, nehogy valaki megszökjön, ami a nagy víz miatt amúgy is lehetetlen volt. A zárt helyen taroltak a járványos betegségek. Az elítéltek nem találkozhattak hozzátartozóikkal, havonta egyszer levelezőlapot küldhettek. Erre csak az kerülhetett, hogy „jól vagyok”. A családtagok azt sem tudták, hogy a férj, az apa merre van. 

Mindent elárul az egykori államgépezet törvénytelenségeiről, hogy a jugoszláv hírszerző és elhárító szolgálatok egykori vezetője kikotyogta: a börtönsziget minden száz lakójából legfeljebb öt volt valóban bűnös… Az utolsó rabok 1989-ben hagyták el a börtönszigetet. Azóta nincs gazdája, senki sem törődik az állagmegóvással, a kőépületek és környékük pusztul. Elképzeltek ide már emlékmúzeumot, művésztelepet és újabban „turisztikai célú szálláshelyeket”. Az összes közül ez utóbbi látszik a legvalószínűbbnek, merthogy a katasztrófaturizmus iránt mutatkozik leginkább érdeklődés. 

Angolul külön kifejezés van az utazásnak arra a formájára, amikor valaki természeti katasztrófa vagy tömeges kínzás helyszínére látogat. Az ilyesfajta „kalandtúrákra” teljes iparág épül a világon. Elég itt Auschwitzra, Csernobilra vagy a New York-i Világkereskedelmi Központ ellen végrehajtott repülős terrortámadás helyére utalni… A horvátok a britek által használt „dark” vagy „di­saster tourism” kifejezést „sötét, illetve fekete turizmusnak (vendégjárásnak)” nevezték el.