Jó reggelt, Zala vármegye!

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, fohászkodunk a Miatyánkban – reggel, este, ki „csak” Isten házában, hetente egyszer, és sajnos egyre többen kizárólag a temetéseken, már ha nem „ceremóniamester” köszön el attól, akit az Úr mellénk ajándékozott. Persze, a szépre sütött diabéteszellenség csak az élőknek kell, olyannyira, hogy a lét jelképe, s vallási szimbólumként, a borral együtt: lelki táplálék lett. Liberálzsurnaliszta s ez esetben hittagadó citátumként elsüthetnénk – végül is amúgy való(ság), persze –: csak a szádban olvad, nem a kezedben. Mármint az ostya. Ám feltűnő, hogy akiknek e földön a kenyeret köszönhetjük, többségükben az Úrhoz fohászkodnak, s kerülik az újsütetű politikai messiásokat.