Körteszezon a kármántól az esperesig

Mivel egy hónapig fontosabb teendők (esztendőn át nélkülözött kis- és nagykorú családtagok dédelgetése) kötötték le az energiáimat, keletkezett némi kár a körtésben - a sok és a napról napra súlyosabb gyümölcs miatt letörött 1-2 ág -, a tanulság: tavaszi metszéskor meg kell őket kurtítani, s már időben el kell kezdeni a termés ritkítását. Nagy baj persze nem történt, így is bőséges lesz az idei körtetermés, hacsak a korábbi évekhez hasonlóan a pálinkafőzésre szakosodott hívatlan látogatóink mást nem gondolnak.

A gyümölcsfákhoz nagyon értő, amúgy kádár foglalkozású nagyapám anno azt mondta, köves, kavicsos talajba nem szabad körtefát ültetni, mert "köves" lesz a gyümölcse. Gondoltam is rá, amikor gyümölcsfáimat ültettük, szerencsére ez a veszély nem fenyegetett, ideális, tápanyagokban gazdag, középkötött, jó vízgazdálkodású, mélyrétegű földbe kerültek a csemeték. A körtefa nem önbeporzós, jó ha van társa, náluk ebből sincs gond, hiszen a nyári kármántól, a piros clappon át a téli esperesig 5-féle terem. Megdöbbenve jöttem rá, a szívemhez legközelebb álló viszont hiányzik a sorból: nincs vadkörtefám! Pedig megboldogult fiatalkorunkban, ha csavargásra adtuk a fejünket, azt üzentük a barátainknak (Süsü után szabadon): "vadkörtézni mentem". A mai körtefajták máig viruló őse, a Pyrus pyraster szinte egész Európában őshonos, a faanyaga kemény, finom szemcsés, fafúvós hangszerek és elit bútorok készítéséhez kiváló. 

Rendkívül fényigényes, leginkább a friss, meszes talajt kedveli, de a legsavanyúbbak kivételével szinte minden földben megél. Előszeretettel használják alanyként, mivel ellenálló a betegségekkel és kártevőkkel szemben. Gyógynövényként is híres, szárított levelének arbutintartalma miatt kiváló fertőtlenítőszer. Magról könnyen terjed - gondoskodnak róla a körtét kedvelő madarak. Ismert egy magyar vadkörte, a Pyrus magyarica is, 1960-ban azonosították, nagyon ritka és védett faj. Az európai körtefajták (Pyrus communis) a vadon élő Pyrus pyraster és a Pyrus caucasica fajból származnak, termesztésük a legtávolabbi ókorig visszavezethető. A leggyakrabban frissen, gyümölcsként fogyasztjuk, de ipari méretekben is konzerválják, aszalják, s mielőtt a férfinép rosszalló megjegyzéseket tenne a felsorolásra: idehaza kiváló, hungarikumnak számító pálinkát főznek belőle.

A körte, akárcsak az alma, utóérő, tehát a gyümölcsben az érés a fáról való leszedése után folytatódik, ezért e gyümölcsfajtáknál fontos ismerni a "szedési érettséget" is (e téren sajnos nem állok a helyzet magaslatán). Ha későn szedjük le, rosszul tárolható, ha túl korán: ízetlen marad. Próbaként finoman fogjuk meg a gyümölcsöt, hajlítsuk felfele (de ne csavarintsunk rajta!) és ha a kezünkben marad, akkor már elég érett a szedéshez. Vizsgáljuk meg a magját is, éretten sötétbarnának kell lennie. Szedéskor igyekezzünk megőrizni a körte védő viaszrétegét, a sérült gyümölcsöket tároljuk külön és rövid időn belül fogyasszuk el - vagy dolgozzuk fel (például lekvárnak). A téli fajták csak utóéréssel érik el a rájuk jellemző finom ízt, tartsunk néhányat a gyümölcsöstálban is, hogy mindig legyen legalább egy ehető - ha banán mellé tesszük, gyorsabban érik.

A körték nagy előnye, hogy a gyümölcsök közül a legkevésbé allergének - az allergiás betegek legszigorúbb kizárásos étrendjének részét képezik. Jó forrásai a riboflavinnak, a niacinnak, a tiaminnak, a pantoténsavnak, a folsavnak, a C-, B6-, A-, E-vitaminnak és pektin formájában az élelmi rostoknak.

Ásványi anyagokban, nyomelemekben sem szűkölködnek, cink, réz, mangán, nátrium, kálium, foszfor, magnézium, szelén, kalcium és vas is található bennük. Cirka 15 százalék szénhidrátot és elhanyagolható mennyiségű zsírt tartalmaznak, alkotórészük kis mennyiségen a jód és egy arbutin nevű glikozid is, amelyet húgyúti fertőzések kezelésére használnak.