A zalaegerszegi vendéglők államosítása (1949–1951)

Miután 1945-ben az országban a földtulajdon-viszonyokat radikálisan átalakították, és az ezt követő években a gazdaság kulcsiparágait – a nagyobbaktól a kisebb gazdasági egységekig haladva – államosították, következhetett a „maradék”, az önálló kisegzisztenciák felszámolása. Ennek jegyében került sor 1949 és 1951 között a magán kisipar, kiskereskedelem és ennek oldalvizén a vendéglátás állami szektorrá avanzsálására is.

Az államosítás először általában magát a vállalkozást érintette és csak utána, esetleg évekkel később azt az épületet, ahol a vendéglátóhely működött. Furcsa, de a kártalanítás nélküli államosítás rémének fenyegetése ellenére még 1949-ben is voltak olyanok, akik iparigazolványukat kiváltották, sőt üzletet is nyitottak. A háború után, de már azt megelőzően is Zalaegerszeg legjelentősebb vendéglátóhelye az elsősorban szállodai szolgáltatást nyújtó Arany Bárány Szálloda volt. A háború után ide kvártélyozta be magát többek között a Magyar Kommunista Párt, a szakszervezetek vezetőségei és más közületek, s fizettek ugyan bérleti díjat, de a rentábilis működéshez ez kevés volt. A városi hatóságok már 1947-től folyamatosan zaklatták a szálloda tulajdonosát, olyan kötelezettségeket előírva számára az épület és különösen a környékének közegészségügyi helyzetét javítandó, amely nem is rá tartozott. Ez a vegzálás később csak fokozódott, ami a vállalkozás csődjéhez, államosításához, végül 1952-ben az épület köztulajdonba vételéhez vezetett. A tulajdonos, Szép Ferenc egy hónappal később, szívinfarktusban meghalt.

Scheier Győző, a Korona Szálló működtetője optimistán tekintett a jövőbe, amikor – kommunista párti kapcsolatait is felhasználva – 1949-ben újólag korlátlan italmérési engedélyért folyamodott. Másfél évvel később, 1950 végén azonban már a kapcsolati tőke sem számított, Scheier két néhány soros, kézzel, de az aláírás alapján jól láthatóan nem saját kézzel írt fecnit juttatott el a Zalaegerszegi Városi Tanács Ipari Osztályához, amelyekben tudatta, hogy iparigazolványainak egyidejű visszaadása mellett a szállodaipar űzéséről lemond, illetve a vendéglátó üzletét – vélhetően nem teljesen önszántából – átadja a megalakuló vendéglátóipari vállalatnak. A házat – a telekkönyvi bejegyzés szerint – 1951-ben vélhetően a teherlapon felgyűlt tartozások miatt zár alá helyezték, 1952-ben pedig államosították.

A szintén emblematikus és nagy múltú Kummer Kávéház sem kerülhette el a sorsát, épületét még 1949-ben a frissen megalakított Füszért Nemzeti Vállalat nézte ki magának irodai és raktározási célra. Hasonló sorsra jutott a Kossuth utca több, a korszakban, de főleg a háború előtt híres vendéglátóhelye. Az államosítási koreográfia is nagyjából hasonló volt, először aránytalanul nagy adókivetéssel próbálták meg a vállalkozásokat ellehetetleníteni, majd ezzel megzsarolva rábírták a vendéglőst/tulajdonost, hogy névlegesen ő ajánlja fel üzletét az államnak. Így került a Gosztonyi-féle vendéglő – államosított korában, az 1950-es évek közepétől itt működött a Nefelejcs bisztró –, illetve a Zoltán Boldizsár féle vendéglő – nagyjából a mai Kossuth utcai gyógyszertár helyén működött – állami tulajdonba. Maga a felajánlás rituáléja is teljesen egy kaptafára ment, a megterhelt, megzsarolt üzletvezetők a már ismert pár soros cetliken jelentették be „felajánlásaikat”, ami az üzlet teljes felszerelésére, berendezésére vonatkozott, „önként”, minden térítés nélkül, ahogy a már ismertetetteken kívül láthattuk pl. a Mártírok úti Steiger vendéglőnél, ami később mint Kukorica Csárda épült be a városi köztudatba. Előfordult, hogy egy-egy vendéglő épülete a működtetőjének vagy tulajdonosának hiánya miatt „csúszott át” állami tulajdonba. Így járt a Duzár-féle vendéglő a Rákóczi úton – Halászcsárda, majd Vén Diófa vendéglő –, aminek a tulajdonosa, dr. Duzár József gyermekorvos előbb Svájcba, majd Venezuelába emigrált és 1946-ban ott is halt meg. Lányai, egyben örökösei szintén Svájcba kerültek, ennélfogva a tulajdonosi jogaikat nem tudták gyakorolni. Az épületet előbb az ÁVH igényelte ki, majd bölcsődének nézték ki, végül egy részéből orvosi rendelő lett, míg vissza nem kapta eredeti funkcióját. Ez a fajta „körmagyar” nagyon is jellemző volt az államosított épületeket illetően.

 A Restit, vagyis a vasútállomási éttermet vezető, országosan is (el)ismert szaktekintélynek számító Ekhamp/Eszéki Kálmán – kinek családtagjai más vendéglátóhelyeket is működtettek a városban – is alig élte túl éttermének államosítását, amiben ráadásul a bombázások is súlyos károkat okoztak.

A nagyok után nem volt kérdés, hogy mi lesz a kisebb, kültelki kocsmák, talponállók, söntések sorsa. Nem is váratott sokáig a régi híres vagy sok esetben inkább hírhedt olai, Baki úti, illetve Berzsenyi utcai, a városba bevezető utak elejére telepedett vendéglátóhelyek államosítása sem. A folyamattal párhuzamosan, 1950. december 1-jén megalapították a Zalaegerszegi Vendéglátóipari Vállalatot, amibe a legfrekventáltabb, már nacionalizált egységeket vették be. Seress János városi MDP-titkár – a helyi kocsmák gyakori kuncsaftjaként is – óva intett attól, hogy túl gyors legyen az államosítás, amivel nem tud lépést tartani az állami szektor terjeszkedése, mert az óhatatlanul is a zugkimérések szaporodásához fog vezetni. Seress e téren látnoknak bizonyult, mivel ezután a kereslet-kínálat megbomlása miatt kezdetét vette e gazdasági, szolgáltató szektorban is a szocialista korszak egészére jellemzően a hiánygazdálkodás.