Ahány szín, annyi égetés – emlékezés Járási Ildikóra

„– A virágok, a kert, a természet volt mindig az egyik legfőbb éltetőm – mondja az iparművésznő a műteremként is szolgáló szoba kellemes melegében. – Mindig valami kimondhatatlan boldogság tölt el, ha egy újfajta virágot, vagy bokrot ültetek el a kertemben és napról napra kíváncsian figyelem, mikor hoz új hajtást egy-egy díszcserje, mikor nyílik ki a bimbózó rózsaág. Egy kicsit az életemet is jelképezi ez a kert – mereng el a művésznő. A szoba falán sorakozó olajképek és akvarellek arról tanúskodnak, hogy Járási Ildikó kezdetben a festészettel próbálkozott, amelyet a későbbiek során felváltott a nehezebb és igényesebb technikai tűzzománckészítés. Ő maga így vall erről: - Mióta eszmélkedem, a színes ceruzák voltak a legjobb barátaim. Az iskolai kötelező rajzórák mellett különböző szakkörökbe jártam. Az igazi indíttatást Haraszti László festőművésztől kaptam. Még tizenhat éves sem voltam, amikor Haraszti jóvoltából eljutottam a kecskeméti művésztelepre. Fantasztikus élmény volt olyan alkotók közelében dolgozni, akik már nemcsak hazai, de európai viszonylatban is elismert művészek voltak. Itt találkoztam először Kátai Mihállyal, aki felkeltette az érdeklődésemet a tűzzománc készítése iránt. Időközben rajz-földrajz szakos tanári diplomát szereztem a pécsi főiskolán és tizenegy évig tanítottam a nagykanizsai Petőfi általános iskolában. Tanítványai ma is szívesen emlékeznek vissza a lelkes tanárnőre, aki tanórán kívül szabad idejében kerámai-, rajz-, szövő szakköröket vezetett iskolákban, művelődési otthonokban. – Sokáig afféle „minden evő” voltam – fűzi tovább a szót Járási Ildikó. – Azután egyre jobban éreztem, hogy a zománc biztosít számomra megnyugtató kifejezési lehetőséget. Ez a technika határozottságot kíván, elutasít mindenféle mellébeszélést és éreztem, hogy segít abban, hogy az egyéniségemre jellemző önkontroll végérvényesen kialakuljon. Vonzott a kisméretű zománcképekben megkívánt feszesség, a sokféle technikai variáció, amelynek birtokában a világról vallott felfogásomat sokféleképpen tudom kifejezni.”” (Zalai Hírlap, 1986. november 1.)