Fények és árnyak a múltból

Németfalu és Salomvár között az aszfaltját rég elvesztett nyomvonalán új műút épült. Amolyan magyar módra készült ez, mert elfogyott a pénz, a Salomvár helységnévtáblánál, a határban abbamaradt az az aszfaltozás. A mezőn vezető szakasz egy részének kihagyása után, Cigányhegy végénél került újra aszfalt az útra, s ez már kitartott a salomvári csatlakozásig. Micsoda változás! Hol van már az az idő, amikor erre csak földúton járhatott az ember, volt, hogy még a szekerek is benne ragadtak a sárban, pedig akkoriban sokan éltünk Cigányhegyen. Tizenkét család sok gyerekkel. A szomszédos Gábel pusztán, ahonnét Cigányhegyen át vezetett az út Salomvárra, további öt család próbált boldogulni. Most, hogy már nem lakik itt senki, műút vezet a néptelen tájban…

Cigányhegyet egy nyári délután gyalog jártam be. Szabadjára engedtem emlékeimet, próbáltam felfedezni a régi házak helyét, az ott élő emberek arcát. Az egykori családi fészkek közül már csak néhány állt, részben, vagy teljesen elvadult környezetben. Elértem az egykori portánkig, s nem hittem a szememnek! A telket új drótkerítés szegélyezte a szomszéd telkével együtt, s az azon álló egykori lakóházat éppen átépítették. Jócskán megnövelték, modernizálták. A kertünk sarkában volt egy közös kút, melyből 42 méteres mélységből kellett felhúzni a vizet. A rozzant kútház eltűnt, fedett betongyűrű szürkéllik a helyén, a jókora kútkerék, s a fatengely, melyen egykor a drótkötél tekeredett, a kert sarkában várta sorsa jobbrafordulását… Ötvenhat éve hagytuk el a portát, amit akkor a falutól még távolabb lévő Erdei majorban élő ember vett meg. Szegényhez nem volt kegyes a sors, erőszakos halált halt. Az új vásárló egy szintén hegyen élő gazda volt, fantáziát látott a portában, ahol a gépszínben benzinmotor hajtotta terménydaráló és szalagfűrész is volt. Tehetős gazdák éltek gyermekkoromban a hegyen, akik életét derékba törte a téesz, amely terjedésének a cigányhegyiek megpróbáltak ellenállni. Ez csak ideiglenes sikerrel járt, egy év múlva nekik is osztozni kellett a közös sorsban. A tehetősebbek elmenekültek innét, mint az én szüleim is, az idősebbek hamarosan kihaltak…

Emlékek tolultak, miközben a kútkereket nézegettem. Megjelent a régi házunk, az előtte lévő füves térséggel, az utcával, amelyen a focilabdát kergettük. Iskolába a falutól három kilométeren át kanyargó földúton mentünk esőben, sárban, hófúvásban, s ragyogó napsütésben is. Ha tovább akartunk utazni, akkor a zalacsébi vasútállomásig kellett gyalogolni, az út megnyúlt még egy kilométerrel. Hogy mindez szép, vagy rossz volt-e, akkor nem tudtuk, hiszen ez természetesnek számított, ebbe születtünk bele. Reggel vittük a tejet a csarnokba, az iskola után hoztuk a kenyeret a boltból. Mindezekről akkor beszéltünk először, amikor a Budapesten élő nagynénénk ellátogatott hozzánk, s én kísértem haza a csébi vasútállomásról.

– Pityukám, hogy ti milyen gyönyörű helyen laktok, azt nem is tudjátok! – szakadt fel belőle az őszinte csodálkozás, amikor felértünk a szarkahegyi tetőre, s elé tárult a széles határ a szélben ringó vetésekkel, a völgyeket szegélyező, haragoszöld erdőkkel, a nyugati oldalon, a látóhatáron kéklő Alpok hegyeinek sziluettjével. Megvallom, akkor néztem körül ezen a tájon én is ilyen szemmel, de semmi különöset nem láttam, hiszen nekem minden nap ilyen volt a környék.

– Csak az a vendégmarasztaló, térdig érő sár ne volna. Tudod, hogy Göcsej a sár országa? Ha esik, vagy a hó olvad, nem lehet itt közlekedni – mondta nagynéném, majd hozzátette: – Göcsej különben nagyon szép volna… Miért megy a sárban? Miért nem az útszéli füvön gyalogol, meg mi az, hogy Göcsej? Mi ilyenekről nem beszélünk – morfondíroztam magamban, s ráhagytam, pesti ember… Mit tudott ő arról, hogy milyen élete van itt a gyermekeknek? Elmerültünk a játékainkban, a tehenek őrzése közben a leveles ágsátor építésében, a madárfészkek felfedezésében, a rókalyukak keresésében, a gombaszedésben – a lelőhelyet minden család szigorúan titokban tartotta. Egyszer nagyapám tehénőrzés közben odahívott az erdei út mentén álló megcsonkolt fenyőfához, s azt mondta:

– Ezt a fát jól jegyezd meg, mert itt kell bemenni az erdőbe egy olyan részhez, ahol nagyon sok gomba terem.

Izgatottan lépkedtem utána, s néhány öreg tölgy alatt hatalmas kalapú vargányákra leltünk. Alig győztük összeszedni őket, a legnagyobbak nem is fértek a táskába, szabadon lóbáltuk a kezünkben hazafelé.

– Hol szedtétek, hol szedtétek? – kérdezgették tőlünk a gyerekek, miközben futva kísértek bennünket az út szélén…

Máig elült bennem egy másik élmény is, az egyik erdőszélen soha nem érzett, édes illatot lengetett a szellő. Beljebb mentem az erdőbe, mígnem egy kis tisztáshoz értem, ahol gyönyörű, zöld levelű, fehér virágok borították a földet. Egy jókora gyöngyvirágosra leltem, csokrot szedtem belőle az édesanyámnak… Otthon, a kertünkben nem volt gyöngyvirág, s ilyent a szomszédoknál sem láttam, az erdőben honnét keletkezett?

Persze, feltolultak fájó emlékek is, olyanok, amelyekbe ma is beleborzongok, nem felejt a gyermeki lélek. A nyolcadik osztály kijárásáig éltem a hegyen, s az élet ráébresztett bennünket, hogy innét nem lehet nap mint nap bejárni a zalaegerszegi középiskolába. A vonat, amivel nyolc órára be lehetett érni a városba, reggel hét óra előtt indult Zalacsébről. Reggel nagyon korán kellett kelni, hogy a vonat indulásáig meg lehessen tenni az állomáshoz vezető, négy kilométeres utat. Kezdetben megpróbáltam, de amikor útközben megeredt az eső, s bőrig áztam, nyakig sáros lettem, aztán este, már sötétben értem haza, mindezt fel kellett adni, nem maradt idő a leckék elkészítésére.

A sötét emlékek azonban nem ezek voltak, hanem amiket a felnőttektől kellett elszenvednem. Ezek az igazán lélekölők! Negyedik osztályos voltam, amikor életemben először biciklivel kísérhettem el anyámat a szomszédos faluba a rokonokhoz. Anyámat lehagyva boldogan és büszkén tekertem a biciklit a falu utcáján, amikor a kultúrház előtti csoportosulásból kivált egy ember és rám kiabált:

– Piszkos Győrffy, nem tudsz köszönni? Na, majd holnap számolunk az iskolában! – kiabált rám az iskola igazgatója.

Az odaérő anyámnak is odavetette: – Tanítsa meg a gyerekét köszönni!

Tudtam, hogy nagy baj van, mert az igazgató verekedős ember volt. A félelemtől szinte remegve mentem másnap az iskolába. Megbeszéltük otthon, hogy bocsánatot kérek, mert a biciklire figyeltem, nem arra, hogy kik ácsorognak a járdán. Erre azonban nem volt időm, mert az igazgató berohant a tanterembe és agyba-főbe vert, a hajamat megragadva a fejemet a padba verte, olyannyira, hogy bepisiltem…

Amikor kimaradtam nyolcadikból, este, sötétedés után mentem haza kerékpárral, s az iskola előtt elakadt a kerekem valamiben. Egy szekérről leesett jókora cukorrépa volt, s eszembe juttatta a szörnyű megveretésemet. Felkaptam a cukorrépát, s a szemben lévő igazgatói lakás ablakába hajítottam! Abba, amelyikben világított a tévé. A répa nemcsak az üveget törte be, még a függönyt is magával vitte. Ebből mi lesz? – kérdeztem magamtól, miközben elhajtottam a kerékpárral. Érdekes módon a következő napokban semmit sem lehetett hallani a répadobálásról…

Hogy milyen kegyetlenek lehetnek a felnőttek, azt akkor tapasztaltam meg, amikor a nyolcadik utáni nyarat a téeszben végigdolgoztam, hogy egy kis pénzt gyűjtsek az iskolakezdéshez. Csépeltünk, s nagyon jó volt a felnőttekkel együtt dolgozni. Ekkor már kezdtem kislegény lenni, minden nehéz munkából, például a zsákok mérlegeléséből is kivettem a részem. Elvégeztünk, s eljött az elszámolás napja, kiderült, elég jól kerestem. Vártam a járandóságra, de amikor rám került a sor, a brigádvezető levette a zsákjaimat a mérlegről.

– Az elnök úgy rendelkezett, mivel a családnak tartozása van a szövetkezetnek, a gyerek juttatását ennek fejében el kell venni!

– Szemétség! Lelketlenség! – zúgolódtak a többiek, de nem volt mit tenni, nem kaptam meg, amiért dolgoztam.

(Folytatás: Cigányhegynek szorgos népe… A hegy népe ellenállt…)